Erdélyi bácsi (ifjúkorában, teljes nevén szólítva: Erdélyi István), juhász, volt „kollektivista” 1920. június 4-én született a Sz. melletti Z. faluban, nekifutásból román állampolgárnak. 1940 szeptemberében, Erdély Magyarországhoz való „visszatérése” után, a magyar állam ifjú polgáraként behívták katonának Kolozsvárra, ahonnan a frontra vezényelték (otthonmaradt, cukorbeteg felesége fél évvel élte túl ifjú férje behívását, gyermekük nem volt). A háború utolsó évében katonaszökevénynek nyilvánították, így került német fogságba, majd a mauthauseni haláltáborba. Onnan 1945-ben szabadult … amerikai fogságba. Felszabadítói átadták az oroszoknak, akik sok ezer társával együtt terelték szibériai munkatáborba, s ez rosszabb volt a német haláltábornál is. Ötévi kínszenvedés után vergődött haza szülőfalujába.

Immár ismét román állampolgárként kezdhetett új életet – mint „osztályellenség”, mivel a szüleitől örökölt kevés föld miatt kuláklistára került. 1955-ben szabadult a Duna-csatornai kényszermunkatáborból. 1956-ban, mint a rendszer nyilvántartott ellensége, újból lakat alá került, ezúttal a szamosújvári börtönbe. Innen 1965-ben szabadult, Ceausescu hatalomra jutásának „tiszteletére”. Szakképzettsége nem lévén, beállt dolgozni a helyi kollektív gazdaságba. Ahogy alkalma adódott, elment pásztorkodni. Igen megszerette ezt az ember- és határkerülő foglalkozást. Egyre sűrűbben maradt kint a legelőn a juhok mellett – addig, míg végül az esztena lett végső szállása. Szülei nem élték túl az embert próbára tévő történelem szeszélyes változásait: anyja 1949- ben, apja 1950-ben halt meg, idősebb testvérei kerülték társaságát, mert a sokféle hányattatás miatt ráragasztott előítéletek erősebbnek bizonyultak a vérségi kapocsnál. Társai lettek a nyájat őrző komondorok és a játékos kedvű pulikutya, valamint a béketűrő berbécsek. Az egyik komondort, saját születésnapja emlékére, Trianonnak szólította, a másikat (amelyiknek füléből medve tépett le jókora darabot) Csonkának, Csonka-Magyarország tiszteletére. Rakoncátlan pulikutyája a Horthy névre hallgatott, pontosabban ugatott naphosszat hallgatag gazdája mellett. Ahogy teltek az évek, lassan visszaszorult az esztenára, a csordával a fiatalabb pásztorok barangoltak napestig. Ekkor sem érezte egyedül magát, csupán a kutyák hiányoztak mellőle. (Trianon pusztult el elsőnek, utána Horthy és Csonka; hoztak új kutyákat, de ő azokra ügyet sem vetett.) Senkinek sem kereste a barátságát, az övét sem igen, a kíváncsiskodókat pedig sorra legyőzte kitartó hallgatással. Nem hőzöngött azzal sem, hogy Horthy Miklós katonája volt, hiszen lényegében annak köszönhette sokféle fogságát, mind az ötöt. Napjai elteltek az esztena körüli szöszmötöléssel, éjszakái a suhanó, rnegfoghatatlan álomképekkel. A romániai rendszerváltást is úgy fogadta, mini bármelyik naplementét vagy hajnalodást. Élemedett kora és csonttörő múltja dacára, betegségeiről nem tudott semmit, kirúgott vagy kihullott fogainak helye sem fájt. Könyvet gyermekkora óta nem látott, újságot csak csomagolópapírként ismert. Szeszes italt nem fogyasztott húszéves korától, egyetlen szenvedélye a méregerős kapadohány volt, amit korhataggá szívott pipából nyeldesett. Emlékek nem üldözték, hiszen első frontélménye óta arra összpontosított, hogy túlélje, nem pedig hogy bevésse az elkövetkező idők történéseit. Pillanatról pillanatra élt, úgy, ahogyan lélegzett, ahogyan élnek a fűszálak és a falevelek. Semmit nem hallott a kettős állampolgársággal kapcsolatos magyarországi népszavazásról sem, addig, amíg egy falujabeli nem hozta a nyugdíjjal együtt a hírt: mától fogva te sem vagy magyar, hiába hallgatsz akkorákat.

A közlést nem értette, de a csattanót igen: nem vagy magyar! Arca elfeketedett a dühtől, szíve bolondul kezdett harangozni. Szólni akart, de a szavak kőkoloncként akadtak meg a torkában. – Mindjárt megüti a guta – szólt heherészve az egyik pásztorlegényke, aztán betámogatta az öreget a szállásra, a tűzhely közelébe. Hajnalban kiszenvedett. Senki nem volt mellette, a pásztorok már messze jártak a nyájjal. Temetésén a falu fiatal papja arról beszélt, hogy „Erdei” bácsi magával vitte a sírba a titkát. Trianon titkát.

* Az RMSZ 2005-ös körömnovella-pályázatán dicséretben részesült, a zsűri által közlésre javasolt írás; a szerző székelyudvarhelyi. Megjelent: RMSZ / Színkép, 2005. április 9-10.

1. Gergely Tamás:
   2011. január 13. 17:22

   Összerándul az ember gyomra. Halkan mondom: hogy az én generációm (’52-ben születtem), milyen szerencsés volt…