Az idén tavasszal lesz fél évszázada annak, hogy Románia a „megyésítés” nevezetű akcióval hosszú időre – egészen máig – meghatározta területi-adminisztratív berendezkedését. Hargita megyében a több hónapon át tartó procedúra, más vidékektől eltérően, nem ment éppen simán. Csíkszereda, amely a múltban legfeljebb csak Csik-szék vagy Csik rajon központja lehetett, a Hargitának nevezett (egyik) székely megye fővárosa lett. Méghozzá furcsa, helyi csatározások árán. Azóta létezik megyei lapja a vidéknek, amely szintén fél évszázados működésére és közösségteremtő szerepére emlékezik. A lap 2018. január 5-i számábasn Daczó Katalin, a Hargita Népe oknyomozó riportere vezércikkben, majd izgalmas interjúban „avatja fel” az általa szerkesztett emlékezés-sorozatot, amelynek tanulságai jóval túlmutatnak a régió határain. Az 1968-as esztendő ugyanis „nemcsak térségünk számára határozta meg a „szabásvonalakat”: ez volt a párizsi diáklázadások éve, a „prágai tavaszként”ismert demokratizálási folyamat éve, az első űrhajós, Jurij Gagarin halálának éve, Martin Luther King meggyilkolásának éve, az atomsorompó-szerződés aláírásának éve, Csehszlovákia megszállásának éve, a megszállásból kimaradó, akkor ötvenéves Románia „különutasnak” tűnő éve, a ceausescui hatalom megszilárdulásának éve…” – sorolja fel a riporter a nem mindennapi időkoordinátákat, majd hetente jelentkező rovatot ígér.

*
Ugyanaz a lapszám közreadja az emlékezéssorozatba illő első beszélgetést, amit Daczó Katalin a csíkszeredai Gagyi József  antropológussal folytat, aki „elsők között foglalkozott a megyésítés, s ezen belül Hargita megye létrehozásának körülményeivel, és az egykori események emlékének továbbélését a mai napig követi”. Az ismert társadalomkutató több tanulmányt is közölt a témában, s fontosnak tartja, hogy a közigazgatási rendszer székelyföldi alakulását történelmi folyamatában vizsgáljuk. A manapság sokat emlegetett s feléleszteni szándékozott „székely autonómia” igazából a széki rendszerrel együtt „1876-ban szűnt meg, 1867-ben volt az Unió Erdéllyel, és 1876-ban Erdélyben is, és Székelyföldön is létrejöttek azok a vármegyék, amelyek a modern állam adminisztratív szerkezetét jelentették. Valamikor a húszas években az új államalakulat, a román állam is átalakította kicsit a megyerendszert, de igazi átalakulás 1950-ben volt, amikor szovjet mintára tartományokat és rajonokat hoztak létre. 1952-ben jött létre a Magyar Autonóm Tartomány, 1960-ban meg is szűnt, attól kezdve Maros-Magyar Autonóm Tartomány volt, és 1968-ban jött létre a mai megyerendszer. Tehát 1968-tól mostanig, ötven éve ugyanabban a házban vagyunk, ugyanabban a ruhában járunk, csak mi nem vagyunk már ugyanazok. Különösen 1989 után nagyon megváltoztunk. A kérdés az, hogy meddig jó nekünk ez a ház és ez a ruha, milyen átalakítás lesz, mert tervek, azok vannak. Jelenleg viszont ugyanazok az adminisztratív keretek léteznek, amelyek 1968-ban, Ötven éve kialakultak, ezek határozzák meg a tevékenységeinket és a gondolkodásunkat is – vélekedik Gagyi József.
Egyben figyelmeztet arra, hogy a megye létrehozása körül lezajlott társadalmi mozgás, bár a kor és a rendszer logikája szerint rendhagyó eseménynek mondható, annyiban nem bizonyult korszak teremtőnek, hogy kitörölhetetlen nyomot hagyjon a közösségi emlékezetben. Gagyi tíz évvel a megyésítést meghatározó események után került Marosvásárhelyről Csíkszeredába, és addig sehol, semmiféle újságban nem olvasott arról, hogy Hargitában tüntettek a megyésítés idején. „Igaz – jegyezte meg –, arról sem írtak sehol, hogy mikor van a csíksomlyói búcsú, tehát a hatalom ellenőrizte a nyilvánosságot, de az emberek tudtak ezekről. Amikor Csíkba kerültem, hirtelen egy olyan közeg vett körül, ahol nagyon sokat beszéltek arról, hogy itt 1968 februárjában volt egy tüntetés. Ez vagy úgy hozódott elő, hogy néhány személyt illetően megjegyezték, hogy 1968-ban ezt és ezt csinálta, vagy előkerült egy vezető neve, akiről mondták, hogy 1968-ban lett nagy ember… Tehát ’68 a közbeszédben, a mindennapi kapcsolatokban viszonyítási pont volt, de 90-ig erről nem írtak, nem beszéltek nyilvánosan. Mivel a szóbeszédben létezett, fontos volt, ezért foglalkoztatott ez az esemény, és utánanéztem, újságokat tanulmányoztam, embereket kérdeztem, és 1997-ben egy magyarországi folyóiratban meg is jelent egy tanulmányom a megyésítésről. Utána rengeteget foglalkoztak ezzel…Hargita megye kialakulásának történetét úgy, hogy ez monografikus legyen, nem készítették még el.”
Mindebből az a következtetés vonható le, hogy a mai fiatal nemzedék számára ez az esemény valamiért nem fontos. ” Miért is lenne? – teszi fel a kérdést, s próbálja meg is válaszolni. – Számukra ez egy adottság, talán az ő nagyszüleik tartoznak ahhoz a nemzedékhez, amely emlékezhet a történtekre. Egyre kevesebb szó esett erről, és egyre kevesebb olyan idős ember él még, aki részt vett a tüntetésen. De úgy látom, hogy a régió történelme úgy él ma, hogy ezt az eseményt nem ünneplik, nincs emléktábla, vagy nincs egyesület, amely azzal foglalkozna, hogy ennek az emléke megmaradjon, és egyáltalán, ha előhozódik az esemény, akkor az emlékezés magyarázatként szolgál arra, hogy miért van az ősi és strukturális ellentét udvarhelyiek és csíkiak között, bizonyos dolgokban miért nem értenek egyet, vagy nem akarnak együttműködni. Hét azért, mert hatvannyolcban a csíkiak a tüntetésen azt kiabálták, hogy „Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk!” Valószínűleg mást is kiabáltak, de ez olyan, mint a régi idők identitás-vetélkedéseiben a falucsúfoló…”
Vagyis 1968 nem rengette meg a székelyföldet? – fogalmazódik meg bennünk önkéntelenül is az újabb kérdés.
Gagyi szerint „az emlékek őrzése a világháborúk, ötvenhat kapcsán ma fontos, identitást ad, de hatvannyolc nem számít. Nem olyan fontos lokális szinten, Csíkszeredában; regionális szinten, Székelyföldön sem, hisz a vásárhelyiek s a szentgyörgyiek mit ünnepeljenek azon, hogy itt volt egy tüntetés? És nemzeti szinten végképp nem számít. Ha a helyiek nem ünnepelik, nem emlékeznek rá és nem foglalkoznak vele, akkor miért mondhatnánk, hogy ez fontos esemény volt?..
Amikor létrehozták Hargita megyét, elkezdtek arról beszélni, hogy miért egységes Hargita megye. Csakhogy Hargita megye – Csík, Udvarhely és Gyergyó – sosem volt egységes. Udvarhelyen mindig más istenjárás volt. De kellett egy ideológia, kellett egy nyilvános beszéd arról, hogy ez miért tartozik össze. Nagyon érdekes dolgokat talált ki a propaganda, és az egyik dolog az, hogy a Hargita összeköt. Az a Hargita, ami egy hegy, és se nem köt, se nem oszt, se nem szoroz, csak ott van valahol, s az emberek vagy így gondolják, vagy úgy gondolják: vagy azt gondolják, a csíki oldal a jobb, vagy azt, hogy az udvarhelyi, de a lényeg az, hogy adott korszakban, adott társadalmi közegben megjelent és megerősödött a vélemény, hogy a Hargita összeköt, Persze ugyanennyire megmaradt, hogy a Hargita elválaszt. Ugyanakkor érdekes dolog az, hogy 1990 után miként gondolkodnak erről az udvarhelyiek vagy a csíkiak, vagy azok az udvarhelyiek, akik Csíkban laknak, és fordítva. S egyáltalán ebben a mobilis világban mit jelent az, hogy összeköt vagy elválaszt, tehát a határ, a távolság kérdése?”
Egy másik fogas kérdés, hogy vajon 1990 után a székelyföldiek miért nem lépték meg azokat a közigazgatási elgondolásokat, melyekről ma is vitázik a hivatalos diskurzus? Miért nem lett Udvarhely külön szék, ahogy azt nagyon sokan hangoztatták?
A válasz: „Akármit gondoltak és akartak az udvarhelyiek, nem lehetett csak úgy a román állam kereteiből kilépni. Nevezhették magukat széknek, létrehozhattak civil szervezeteket, bármit, amiről úgy gondolták, hogy ők ezzel is jelzik, hogy nem közösködnek Csíkkal vagy valaki mással, de ez inkább virtuális, mint konkrét formában létezett, persze ez nem azt jelenteni, hogy nem volt érvényes működése, tehát bizonyos realitása. Az emberek erről beszélgettek, ennek mentén szervezkedtek. Sok minden történhetett, de a lényeg az, hogy ahhoz, hogy ezen változtatni lehessen, az országos kereteknek kellett volna változniuk. Az országos keretek meg legutóbb 1999-ben változtak, amikor létrehozták az úgynevezett makroregiokat, és Hargita megye öt másik társával együtt a Központi Régió tagja lett. Azóta, tudtommal, mindenféle elképzelés született. Közben kellene hogy változzon az ország adminisztratív megszervezése, mert az EU ezt kéri, de nem változott semmi.”
A legizgalmasabb probléma mégis csak az, hogy „összefügghet egyáltalán a megyésítés és az autonómia kérdésköre?” A pontos jelentésárnyalatok miatt Gagyi József teljes válaszát idézzük: „Ez egy fontos kérdés. Volt a történelmi autonómia, a székelyek külön jogállása, ami az 1867-es Unióval együtt megszűnt, a székely és szász székeket beolvasztották a magyar nemzetállam adminisztratív kereteibe. Az autonómiának az emléke, az elképzelése, az eszméje, ideája, mítosza a mai napig él, és különböző formákban létezik. Természetesen ez virtuális, ami azt jelenti, hogy civil szervezeti szinten, ünnepek szintjén, kulturális hagyományőrzés szintjén létezik, adminisztratív és államszervezési szempontok alapján nincs autonómia. Elképzelések természetesen vannak, ötvenkettőben, hatvannyolcban is volt, aki azt gondolta, hogy ez kicsit autonómia, kilencvenben is volt, aki ezt látta a történésekben, a mostani regionalizacios elképzeléseknek is van egy ilyen része. De egyelőre csak autonómia-diskurzus van, a média foglalkozik vele, különböző rendezvényeken vannak felszólalások, egyébként meg mindenféle olyan tevékenységek zajlanak, amelyekre azt lehet mondani, hogy községszinten, kisrégiószinten, Kászonban vagy a Gyergyói-medencében tulajdonképpen egyfajta identitás alapú kulturális autonómia létezik, működik, ezt részben a pénzügyi keretek határozzák meg. A megyésítés az egységes adminisztrálás kialakulását jelentette, meg egy közös megyei identitás kialakítását, vagyis elhatárolódást például Maros megyétől. Ma, amikor van egy választási kampány, akkor sokkal nagyobb a súlya minden autonómia-diskurzusnak. Amikor lejárt a kampány, akkor már bonyolultabb a helyzet, mert már konkrétumokról: tettekről és pénzről, alkukról és kapcsolatokról van szó. Folyékony az állapot: vannak, akik azt mondják, hogy az egész mai folyamat pozitív, van, aki szerint nem haladtunk semmit. Ez olyan, mint a Hargitának a két oldala: nem mindegy, hogy honnan nézzük…”

Forrás: Hargita Népe, 2018. január 4.