Ide gyere, közel, el egészen
az ajtóig, igen kilincs a neve,
az ám, ez már az előszoba,
felfelé vezetnek a lépcsők
innen a vajon hova?
Idáig araszolj, fogas, levetett
kabát, alatta kismillió cipő
toporog szinte saját maga, szék
sállal, karfa derékba tört inggel,
lépcsőfok nadrággal, s végül,
ahol ritkább a levegő, az emeleti
összkomfortos odúban egy
bizalmatlan vad vár, emberforma,
szólni sem akar, morog, engednie
kéne, hagyni akarja csak épp ettől
dühös, már csak egy szinte gyűlölt
éhség hajtja: háziasított és társas
lenni, öleléssel, ölelésig szelídítve!