A mama már egy héttel az indulás előtt készül a nagy útra. El sem hiszi, hogy világot láthat, ő is, a gyerekeinek hála. Pár nap alatt, ha igaz, Bécsbe, Pozsonyba és Prágába utaznak, három fővárosba.
Minden nap eszébe jut valami nagyon fontos, a múlt minden réme és szörnyűsége, hiába volt meg egy nagyon fontos rák ellenes gyógyszer már Magyarországon – anyósa minden reménye már ebben az egy orvosságban volt -, a férje kiutazási kérése elutasítva… Nem mehetett, talán megmenthető lett volna az édesanyja…
A férje kérdésére, hogy miért nem kaphat útlevelet, a szekustiszt válasza a következő volt:
– Tudja maga nagyon jól, hogy miért…
Igen, tudták, megszenvedték ők is bizony ezeket az éveket 1980-tól kezdve.
„Micsoda idegtépő, nehéz évek”- gondolja -, és még mi minden eszébe nem jutott, a fia Szebenben katona épp az 1989-es forradalom idején. .”Ó, Istenem, micsoda félelem a lelkemben napokig… Ó, mi naiv halandók! Micsoda átverés, puccs volt…”- jut eszébe kissé még most is megszégyenülten.
De valahogy sikerül elhessegetnie a múltat.
Most csak örülni akart végre. Utazni, világot látni. Budapestet már kicsit ismerte, de Pozsonyban és Bécsben azt hitte, hogy ezeknél szebb városok nem is létezhetnek, nem is sejtette, hogy Prága szépsége minden képzeletét felülmúlja.
Prága tartogatta számára a legszebbet talán, ha lehet így egyetlen szóba tömöríteni a Szépségeket, mintha a mesében járna, el sem hitte, hogy itt az épületek is mintha csupa aranyból lettek volna, alig kapott lélegzetet a nagy csodálattól. Lépkedni is alig tudott, csak a család unszolására. A gyerekei felkészültek a látnivalókra.
– Gyorsabban, Mama, mindent látni akarunk! – s sorolták lelkesen a turisztikai látványosságokat. Neki már fájt a feje , a lába is kicsit, de most számba se vette, megszaporázta ő is lépteit.
– Majd még utólag is elolvasunk mindent a látottakkal kapcsolatosan, most szedd a lábad – kérte a lánya, és gyengéden belekarolt az édesanyjába és be nem állt a szája, a szájuk, mindenről volt már előzetes információjuk. A mama csak ámult, bámult, csupa szem és fül volt, de nagyon boldog volt, és próbált mindenre figyelni. Olyan volt az arany utcácska, mint a neve, mint egy ékszerdoboz. Innen aztán igazán alig lehetett elmozdítani, minden érdekelte. A 22. számú házban lakott 1916 novemberétől 1917 márciusáig Franz Kafka. Testvére, Ottla azért bérelte ki neki a házat, hogy nyugodt körülmények között írhasson. Emlékét a házon tábla örökíti meg, innen is nehéz volt a mamát elmozdítani egy darabig. Ebben az arany utcácskában zsúfolódott össze a kicsi házacskák előtt leginkább a tömeg, a turisták áradata, egymás sarkába léptek olykor-olykor, már valóban alig –alig haladtak, ebben az óriási tömegáradatban kezdett szorongani, nehogy lemaradjon a gyerekektől.
Valahogy mégis aztán eljutottak a Károly hídra. Csodálatos volt. A veje is sok érdekességet mesélt:
– A híd alapkövét az 1357-ben helyezték el. Az építtetők tojást és tejet is kevertek a köveket összetartó cementbe – s a mama kissé hitetlenkedik ezen-. Itt már a fiatalok is lassítottak, fotózás a szobroknál és további mesélés, a veje mutatja is :
– Valahol itt, ahol éppen állunk ,itt vetették a Moldvába Nepomuki János általános helynököt, mivel elutasította az akkori Vencel cseh király követelését, hogy adja ki neki felesége, Zsófia gyónási titkát.
Mama megborzadva tekintett le a folyóra pár percig magába roskadva…
Keresztelő Szent János szobra is ámulatba ejti a mamát, valami vallásos érzelem érinti meg, hálát rebeg magában, amiért itt lehet, hálát a látottakért, a gyermekeiért, unokáiért, és most percre nem figyel oda, és amire feltekint, nem látja a gyerekeket. A lánya két lépésre állt tőle az előbb, képeslapokat akart venni, a veje talán előre indult, nem tudta hirtelen, most mit csináljon. Automatikusan vette a mobilt, de ráeszmélt, hogy nincs jel, a kicsi mobilja itt nem működött, a félelem a szívébe szúrt, oly erős volt, nem kapott levegőt, úgy érezte, menten elájul, de nem, csak már remegett keze, lába, hiába lépett két lépést a veje után, mert a tömegben nem látott előre se hátra, elmozdulni nem mert már, nem tudott. Verejtékezett az arca, és életében először futott át az agyán, micsoda szégyen, most mi lesz, lepergett lelki szemei előtt, amint sírdogál, körbeveszik az emberek és valami roppant idegenség érzése gyötri, minden, mindenki idegen, idegenek kérdezgetik, de semmit sem ért, aztán rendőrök érkeznek, izzad a tenyere, behunyja a szemét, és látja a gyönyörű szülőföldjét, a csodás Kárpát kanyart, a szeretett szülővárosát, Sepsiszentgyörgyöt, s ekkor érti meg igazán Tamási szavait, hogy azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne…
Percekig áll bénán és sután, már gondolkodni sem tud rendesen. Csak áll rendületlenül.
Kábultságából a lánya érintése riasztja fel, akinek az arca most rettentően sápadt, megviselt, megölelik, megölelgetik, és ettől az öleléstől lepereg róla a bénító félelem, meg sem szidják többé egész nap, nem siettetik, a mama már nem is kíváncsi semmire, csak egyetlen gondolata, hogy megérezte, hogy idegen földön vannak, átérezte az idegen szó valódi jelentését.
„Csodálni lehet Prágát, de igazán csak otthon lehet otthon az ember.”- gondolja, és végigperegnek az arcán az igazi és mély szeretet könnyei a szerettei és szülőföldje iránt.