Eltelt egy hét, Daczó Katalin pedig folytatta emlékez(te)tő beszélgetés-sorozatát az 1968-as székelyföldi közigazgatási átszervezés eseményeiről a Hargita Népében (2018. január 9-i szám). Most hiteles szemtanú a beszélgető partnere: Albert Dávid, aki a Hargita megye létrehozásakor Székelyudvarhelyen élt, s bár felcsíki származású, udvarhelyi szemmel nézte végig az eseményeket.

Az események idején 34 éves volt, és ő vezette a székelyudvarhelyi rajoni tanfelügyelőséget. Elsőnek azt meséli el, mire emlékszik ama gyűléssel kapcsolatban, amelyen bejelentették a nagy székely megye megalakításának tervét, Székelyudvarhely központtal.

„Aki ismerte Fazekas Jánost, az tudja, és emlékszik arra, hogy ő nagyon szívesen hivatkozott mindig a székely történelem különböző eseményeire. Sok olyan rendezvény volt, még pártkonferencia is, amit összekapcsolt a régmúlt eseményeivel. Szeretett kalandozni a székelyek történelmében, egy nagyobb tanulmányt is írt az agyagfalvi népgyűlésről. Ezzel azt akarom mondani, hogy… inkább az ő elképzelése volt, hogy legyen egy nagy székely megye. S mivel erősen élt az a hagyomány, hogy Udvarhely az anyaszék, így természetesnek tűnt, hogy a nagy székely megyének csak itt lehet a székhelye.”

A riporter kíváncsi volt rá, hogy Albert Dávid, csíkiként kinek drukkolt a Csík-Udvarhely viszályban?

„Arra nem emlékszem, hogy valakinek drukkoltam volna. A szívem szerint arra hajlottam, hogy mégiscsak Udvarhely kellene, hogy legyen ennek a nagy megyének a központja. A régiek nem véletlenül Udvarhelyt tekintették székhelynek. Székelyföld bármelyik pontjáról könnyen megközelítő. Nem véletlen, hogy Udvarhelyszéken tartották a nagygyűléseket is. Végül is én természetesnek gondoltam, hogy ha lesz egy ilyen székely megye, akkor megfogtuk az Istennek a fél lábát. Miért ne lehetne szerencsénk? Volt már elég balszerencsénk!”

A viszálykodás történelmi hátteréről szólva, az egykori tanügyi ember nevetve idézte fel, hogy „a Csík-Udvarhely ellentéthez már kicsit hozzá is szoktunk, nem volt ez ú] nekünk. Ez a székek idejére vezethető vissza. Néha komolyan, néha komikusan fogta fel mindenki. Mindenesetre az udvarhelyiek úgy tartották, hogy a csíkiak mindent igyekeznek kikaparni maguknak, erőszakosabbak… Mindig voltak ilyen viccelődések az egyes székek között, de ezt nem kell komolyan venni…”

Albert Dávid emlékezete szerint Udvarhely megyeszékhellyé avatását annyira komolyan vették, hogy  „jött is minisztériumi tisztviselő, együtt jártuk a várost, s nézegettük, hogy hová lehet elhelyezni a különböző hivatalokat. Már volt elképzelésünk arra, hogy mindennek találunk helyet. Aztán pár nap múlva hallottuk, hogy Csíkban a nagy hideg ellenére nagy tömegek ostromolják a pártbizottság székházát. Sok ismerősöm volt azok közül, akik ott vezető szerepet játszottak, s emlékszem, hogy ők diadalként mondták el, életük legnagyobb tette volt, hogy Csíkban kiharcolták a megyeszékhelyet.” Albert Dávidot ekkor felkérték, legyen megyei főtanfelügyelő. Ő elfogadta a felkérést, azzal a kikötéssel, hogy nem marad ott sokáig, mert ragaszkodik Székelyudvarhelyhez. A feszültséget, úgy emlékszik, Fazekas János azzal oldotta fel, hogy a város megkapja „a municípiumi rangot azzal az ígérettel, hogy a municípium nem lesz alárendelve a megyének, egyenes kapcsolata lesz a fővárossal. Úgyhogy az első polgármesternek az volt a szokása, hogy egyből Bukarestbe telefonált. Később ez persze elmaradt. De végül is az udvarhelyiek mondhatni elégedettek voltak: municípium leszünk, összeszedjük magunkat, és megmutatjuk, hogy milyen megyei jogokat elnyert székely város vagyunk! Persze ez is félrevezetés volt, hiszen alá volt rendelve a város a megyének… „

A Csíkszereda-Székelyudvarhely viszály Albert Dávid szerint inkább amolyan vetélkedés volt. „Csíkban is kialakult egy gazdasági-politikai elit, igyekezett a maga érdekei szerint politizálni. Udvarhelyen is megvolt a vezetőség, elég jól alakultak a dolgok. Itt is ipar lett, fejlődés lett, mondhatnám, hogy jobban, mint Szentgyörgyön vagy Csíkban, mert azt a munkaerőt foglalkoztatta a modernebb ipar, ami a környéken élt, nem kellett betelepíteni idegeneket.”

A kezdeti hónapok az útkeresést jelentették a fiatal Hargita megyének. Albert Dávid ősszel már leköszönt a főtanfelügyelőségről, de változott a megye vezetősége is. Így emlékszik Branis László megyei első titkárra, akit a hargitaiak „nyakára ültettek”: „Vásárhelyi származású aktivista volt, aki nem ismerte, nem ismerhette a székelyföldieket. Elég pökhendi alakként emlékszem rá, ahogy csíkiasan mondanák, „bocs” ember volt. Csak mondjak egy esetet: egyszer Vásárhelyről jött, még a rajoni időben, éppen közeledett a gabonaérés ideje, de az aratás még nem kezdődött meg. Mi vártuk, hogy érkezzen. Belépett, s egy marék búzát lecsapott az asztalra azzal, hogy „Ez nincs megérve? Akkor maguk minek ülnek itt, miért nem mennek aratni?!” Mindenkinek menni kellett a földekre. Én is minden mezőgazdasági kampányt Oroszhegyen töltöttem. Branis sem maradt sokáig Hargita megyében, de az őt követő párttitkárok se voltak odavalók, politikai és katonai parancsuralmat képzeltek el. Például itt Udvarhelyen Kőműves János egészen más ember volt. Munkásemberből lett párttitkár, de tudott viselkedni, népszerű volt. De nekem igen rossz véleményem alakult ki a Maros-Magyar Autonóm Tartománybeli pártkáderekről. Azok románabbak akartak lenni a románnál, vonalasabbak Leninnél. Rettenetesen társaság volt, de a végén nagyon leültették őket.” – ezzel zárul az emlékező beszélgetés. A sorozat folytatódik. (csg)