Az első reggel gyűrött lepedőin
megszületett az újév,
alélt napsugár-karokban
csípős szél paskolja arcát –
adjon életjelt:
sírjon vagy nevessen.

Még újszülött, még támolyog,
botladozik, keresi az irányt.
Mikorra szedi össze magát?

Mintha osztódnia kellene – mint emberben a sejtek,
annyi pálya, annyi irány, annyi kör,
sok milliárd az egyben,
s mind hasonló, fémesen csillogó mezben,
szétfutva, összefutva, összekeveredve,
egymást támogatva, egymást keresztezve –
hangyaboly a királynő körül.

Megszületett az újév,
hasonlít a Naphoz is, a Holdhoz,
a szivárványhoz, az esthajnalcsillaghoz,
a Fiastyúkhoz
(maga köré gyűjti a múltat),
felhőbollyal, vakondoktúrással
tördelt kéken vibráló csendhez,
világítótoronyhoz,

fáklyát hordozó távolság
(a szívben végtelen teret kérne),
de emberszem még nem látta soha,
sem matróz, sem ösvények vándora,
szétrajzó messzeségek halvány visszfénye…