(emlékeim egy barlangból)

Elvették tőlem
életem hét kövér nyarát
s rámruháztak egy szikkadt roncsot
emlékeztetőül, hogy milyen is,
ha lerágnak minden csontot.

Elvették tőlem
megrakott szekerekkel vonuló
pompás őszeim
s adtak egy fagyott almát,
hogy fogamat törjem koncán
s időnként elmerengjek:
ha már nincs jó és rossz,
csak tetteink végterméke,
mit véthettem az őszök ellenében ?

Elvették tőlem
a tavasz tintáit,
s nekem adták az altamirai barlangot,
hogy véremmel fessem rá rémeim,
találjak magamnak maszlagot –
bikák, oroszlánok és rinocéroszok
képével küzdjek nap mint nap,
mindaddig, mig kimerészkedek
sziklából pattintott tollammal
az istenek elé,
húst és megnyugvást kérni.

Tudom, egyszer elveszik tőlem
a barlangot is
s a bikák, oroszlánok, rinocéroszok
ott maradnak vérem festékében,
a félelem félésével,
mert nincs rossz és jó,
csak tetteink folytonos öröklése.