Caligula helytartója a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban

Vannak darabok, amiket nem lehet elrontani. Székely János* erdélyi gondolkodó színdarabja is ilyen.
Azért nevezem így ezt a kiemelkedő szerzőt, mert olyan témára adta fejét-szívét-tollát ezzel a színdarabbal, ami nem hagyhat közömbösen senkit, aki érteni szeretné a világ dolgait és benne a sajátját. Csupa közhelyt írhatnék, amelyek mindig túlélik az embert: a hatalom és a szabadság kérdése, a hit és az uralkodó intézmény viszonya, az Isten és istentelenség viadala, és ebben a harcban az ember szerepe. Ráadásul a szerző olyan eseményen keresztül boncolgatja a témát, ami valóságosan megtörtént, és újra és újra választás elé állítja az embert. Meddig tart a hatalom? Lehetsz-e szabad hatalmad teljében?
Az előadás főhőse a Sztarenki Pál rendező által színpadra állított előadásban Petronius, Caligula római császár szíriai helytartója. Feladata a hatalmas római birodalom igájába hajtott népek fölött megőrizni Caligula osztatlan uralmát, s a békét.
Petronius lelkiismeretes alattvaló, hűséges a császárhoz, de egyben mélyen gondolkodó, jóérzésű ember is, Farkas Ignác színművész tolmácsolásában. Caligula emberi-uralkodói tulajdonságai fokozatosan lepleződnek le előtte. Lelkiismereti válságba kerül, Caligula egyik őrült parancsának végrehajtása közben. Be kellene állíttassa a zsidók templomába Caligula aranyszobrát. A feladat végrehajtható vagy kivitelezhetetlen? Barakiással, a jeruzsálemi templom főpapjával folytatott eszmecseréből, vitából bontakozik ki, épül fel az előadás.
Most érzem igazán, mit jelent egy nagy lélegzetű, nagy volumenű kérdéskörre épült színházi előadásról kritikát, beszámolót, értékelést írni. Hatalmas a darabelemzés kényszere. A szöveg, a téma maga alá rendeli az alkotókat, színészt, rendezőt. A mű kiköveteli magának a teljes önátadást. A téma önbeteljesedik a színházi előadásban. Úgy uralkodik a közreműködőkön, mint Caligula parancsa alattvalóin. A római császár őrült ötlete a színpadra állításban teljes odaadással dolgozó művészeket követel. Érezzük a kérdés körüljárásának, megértésének, tiszta tolmácsolásának abszolút parancsát. Ez esetben a látvány nem a szemnek szól elsősorban, hanem az értelemnek, lelkiismeretnek, szívnek. Az ember, az értelmes ember szívbeli meggyőződésének. És dilemmájának.
A színdarabot majd húsz évvel ezelőtt már láthattuk Taub János rendezésében. Barakiást akkor is Balogh Tamás alakította. Farkas Ignác abban Decius szerepét játszotta. A kérdés, a probléma, a téma már más előadások révén is foglalkoztatta őket, mint a színjátszás „alattvalóit”, ha például csak a nemrég díjnyertes előadásra, Az ötödik pecsétre is gondolunk, vagy Brecht Szecsuáni jóemberére. A nagy kérdés, a legfontosabb kérdés mindig az: mit tehet és mit tesz az ember, amikor jól akarja végezni a feladatát, de mégsem teheti, nem lehet.
A zalaegerszegi színház repertoárjában felismerni vélek egy nagyon markáns, gondolati-lelkiismereti kérdéscsomagot körüljáró darabválogatást. Lelkes, avatott művészekre vár ezek felfejtése, kibontása. Minél sikeresebben tudnak felkavarni, annál jobban teljesítették a feladatukat. Minél jobban fellázítanak, annál inkább elérték céljukat és „engedelmeskedtek” annak a kimondatlan színházi parancsnak, hogy ne hagyd úgy elmenni a közönséget, ahogy jött. Vigye magával, amit kapott. Válaszoljon a felmerült kérdésekre, ne kerülje ki az önmagával való szembenézést.
Farkas Ignác, Jászai díjas színművész Petroniusa megteszi ezt. A színész olyan mértékben azonosul szerepével, hogy nem tudod szétválasztani a tépelődő, önmarcangoló, a meggyőződéseket egymásnak ütköztető, viaskodó Petroniust Farkas Ignác színésztől, sőt: embertől. Szerepe-alakítása folytán mi is átesünk azokon a lelki traumákon, amiket felismerései okoznak. Hogyan lehetsz jó alattvaló, hogyan lehet megőrizni ugyanakkor emberséged is, egy embertelen, őrült császár-uralkodó-diktátor alatt? Meddig van hatalma feletted, és te meddig mehetsz el az engedelmességben? Ki adja ki azt a végső parancsot, amitől emberek, népek élete-sorsa függ? Mert a döntést mindenkinek meg kell hoznia. És minden döntésnek vannak negatív és pozitív következményei. Neked kell eldönteni, hogyan válaszolsz életed kihívására.
Barakiás ebben az előadásban igen öreg pap, akinek a rendező túl sok mondatot nem engedett Székely János szövegéből. Első vitájukban Petronius-helytartóval kis hiányérzetem támadt, mert a kellő érvek elmaradása miatt Petroniusnak szinte ki kellett találnia, mire gondolhat a főpap. Egyedül itt éreztem a szöveghúzás túlzott merészségét. De később nyilvánvalóvá vált – megismerve a zsidó hit meggyőződését, fenntartásait –, mi is az igazi akadálya a szobor templomban való felállításának. Balogh Tamás Barakiásának szelíd, de megkérdőjelezhetetlen hite érvényesül. Az öregsége, gyengesége bizonyítja igazán annak emberen túli, transzcendens erejét. Szerepe megformálásának legfőbb ismérve, sikerének ereje paradox módon a színész testi erőtlenségében rejlik. A gondolat erősebb, a meggyőződés minden akadályt képes elhárítani. Ebben a küzdelemben az eszme győz, az ember csak képviseli. Az a szobor, amit Caligula akar felállíttatni a zsidók templomában önmagáról, hogy őt imádják istenként, halott anyag. Az igazi „Istenszobor” a lelkekben, hit által, láthatatlanul, élőbb és valóságosabb minden megfoghatónál.

A zsidó nép tömegét, fenyegetett állapotát színpadra állítja első pillanattól a zene, amivel a rendező az előadást indítja. Nem tudom, lehetett-e volna ennél találóbbat, kifejezőbbet választani (Carmina Burana – Orff). A történet mi időnkbe helyezése jelmezben (Cselényi Nóra, Jászai díjas), díszletben (Szlávik István, Jászai díjas) finoman, hivalkodás nélkül segítette, játszott alá a mondanivalónak, el nem vonva a figyelmet a lényegről, az eszmék összecsapásáról. Mert ha nem is így, nem is ez a hit vitatárgya manapság – bár nagyon is az! – de a mindenkori hatalmak kiszolgálása tisztességes módon, lelkiismeretesen mindig kérdés, amire válaszolni kell. Válaszunktól emberek, népek sorsa függ.
Csinálhat-e forradalmat egy színházi előadás? Volt rá példa már a színháztörténelemben. Jelen esetben a lelkekben kavar vihart. Már az előadás kezdő felütésével olyan hangon szólal meg, amivel kigombolja az ember lelkiismeretét-lelkét a tank bevonulásával, ami a szobrot tartalmazó ládát hozza, a zsidókat semmibe vevő, félretaszigáló, fellökő katonákkal, a zenei aláfestéssel. Később a nyitott ajtón át beúszó imádkozó énekkel, a kellékek jelzésértékű, a mondanivaló finom hangsúlyozására, aláfestésére való használatával (pld. akvárium).
A darab tömörítése egy lendületes, mozgalmas előadást eredményezett, amiben elmaradtak ugyan a nézetkülönbségeket mélyebben bemutató hosszú vitaszövegek, viszont a téma dinamikus ereje, forradalmas hangulata remekül érvényesült e rendezői elképzelésben. A ma szellemének, ízlésének, türelmetlenségének megfelelőbb ez a sűrített forma. Aki többre is kíváncsi, megszerezheti, elolvashatja a teljes művet. Mindenképpen nagy elismerés illeti a darab színpadra álmodóját, aki dacolva az előző alkotások hírével, sikerével, nem ijedt meg, és úgy vállalta a maga felfogását, nézetét, hogy az nem vált az eredeti mű kárára. Ebben az esetben ezt a nem szolgai módon való színpadra állítást csak díjazni lehet. Rendezői szándékában felismerni a törődést, a tehetség okos kihasználását, a színész képességeinek felismerését.
Különösen tetszett a két segédtiszt, Hertelendy Attila és Szakály Aurél „megfogalmazásában” a környezet gondolkodásának megmutatása. Tetszett Petronius-Farkas Ignác gyötrődéseinek nyilvánosság előtt való kitárulkozása alattvalói számára is, a helyzet, amiben a bátorság lelki dimenzióit megjelenni láthattam. Caligula elmebeli deformálódásáról Petronius, a hírhozó, parancsot továbbító Decius, valamint saját katonái előtt vesz tudomást, és ad hangot elképedésének. Remek teljesítmény volt a Kiss Ernő alakította Decius megfagyott ijedtsége, ami mögött ott lüktetett mégis minden baráti érzelme Petronius iránt. Lakájmivolta, emberi esendőségének, ellágyulásának apró felvillantása, szerepe súlyának visszafogottságában rejlik hatásossága. Kiválóan táncol a pengeélen. Bellus Attila zsidó királya és Andics Tibor politikusa szerepeiknél fogva is kevesebb súllyal estek latba, de tisztességesen oldották meg feladatukat. És a színház immár hagyományossá vált statisztériája egyre profibban alakítja a tömeget, ebben az esetben a hatalmat fenntartó katonasereget, és az üldözött zsidók kis csoportját.
Felkavaró érzéseim nem szűnnek, a kezdeti szíven ütés nem csillapodik bennem. Vagyunk–e annyira hallók, látók, érzők, gondolkodók, kutatók, keresők, amennyire lelkiismeretünket a mi időnk ma megszólítja, ezzel a történettel, ami a Ceausescu-éra legsötétebb idején született Romániában, magyar nyelven, és amit előadnak Zalaegerszegen, a Hevesi Sándor Színházban?

Nászta Katalin

* Székely János (Torda, 1929. március 7. – Marosvásárhely, 1992. augusztus 23.) a 20. század második felében a magyar irodalom sokoldalú egyénisége, költő, prózaíró, drámaíró, tanulmány- és esszéíró, műfordító

1. Nászta Katalin:
   2018. január 18. 06:15

   Amit írtam, megírtam – mondhatnám Pilátus szavaival, újra olvasva Székely János remekművét, minek utána megírtam a zalaegerszegi előadásról elismerő kritikámat. Caligula helytartója színdarab szövege nem esett át olyan mértékű változtatásokon, mint írtam cikkemben. Magam is meglepődtem, milyen érdekesen működik az emlékezet. Az előadás sodró ereje, lendülete azt az érzést keltette bennem, mintha túl gyorsan történnének a dolgok, átugornak bizonyos szövegeket, épp a gondolat-viadal üteme végett. Tévedtem. A rendező semmit nem vett ki Barakiás szájából. A szöveg szóról szóra, teljes mértékben elhangzik. Amire viszont nem terjedt ki az írásom, bár ott tolakodott a toll hegyen, de mégis lemaradt, az a láda szobra, amit leleplezni az utolsó jelenet hivatott. Halvány gondolatként futott bennem a háttérben, hogy ezt a nézők kedvéért én sem tehetem, mint a jó krimiknél sem lehet elárulni előre, ki a gyilkos – ha ez lehet mentség, úgy ennyi az enyém. Bár most, hogy már bemutatásra került az előadás, megírhatom: rendezői bravúrról van szó, ami a téma igen beható ismeretét igazolja.