…Madame Thèbes, a híres párizsi jósnő, nem rendkívüli asszony. Csak ravasz, konok és ügyes. A jóslásaira sem voltam kíváncsi. Fölösleges lonis-jaim sincsenek: Madame Thèbes-nél lealkudhatatlanul húsz frank legalább is egy szeánsz. Elmentem mégis. Meg akartam látni a hírhedt műhelyt, szimbólumát az ember örök hazugság-éhségének.
Sokára került reám sor. Széttekinthettem a nevezetes szalonban. És elkerültek a kicsi és nagy borzongások. Nem éreztem, hogy a nagy titkok csarnokában vagyok. Mennyi elefánt és mennyi kéz! Gipszből, kőből, vasból – és fényből. Mert rengeteg fotográfia lepi be a szalont. Emitt Dumas pere kéz-fotográfiája, amott az ifjú Dumas gipsz-keze. Maupassant kezének mása is megvan, s az élő és aktív kezek között igen előkelő helyet kapott a Rostand keze. Itt az üvegszekrényben egy históriai kéz gipszmása pihen: Krüger apó keze. Egy sorban csupa politikusok kezei ezután. Valóban, olyan mohó, kapzsi és hiú kezek!
Végigvizsgálom az emléktárgyak, szobrocskák, képek, s emléklapok sorát. Egy sereg beteg, hisztériás mágnásasszony kedveskedett emlékeztető tárgyakkal Thebes asszonynak. Gyönge, szédülő, babonás, beteg lelkek trofeum-terme ez a hely. Hódolatát egy fényképen itt hagyta Jean Lorrain, a divatos és furcsa író, akinek a talentuma rokon egy kicsit – a Thèbes asszony talentumával. Megtaláltam a gróf Montesquiou dedikált fényképét is. A színek és illatok poétája nagy tisztelője a – kezek poétájának.
A szeánszot már el is engedném. A műhelyt, íme, láttam. Eszembe jut hirtelen, mi is adta a látogató vágyam. Thèbes asszonyt és kartársnőit a napokban hosszú cikksorozatban „leplezte le” újra egy nagy francia lap riportere, s ugyancsak a napokban publikálta néhány lap, hogy Thèbes asszony Londonba készül.
Egy oldalajtó nyílik. A sor rám került. Már ősz, de még mindig fiatalos és erős a híres asszony. Szemei élénkek. Arca majdnem kedves. Úgy végigvizsgál, hogy szinte fájdalmas. Aztán nagyon szeretetreméltóan leültet. Tavaly még gyűrűkkel telerakott meztelen kezekkel fogta meg a delikvens kezeket. Most hosszú, különös szürke kesztyűt hord Thebes asszony.
Egy csöppet sem vagyok kíváncsi, hogy miket mond.
– Ha holnap meghal, meg szabad mondanom?
– Óh igen, Madame. Ha mindjárt ma is.
– Művészkeze van, s valamelyik keleti országból való. A keze orientális.
– Elég keleti a hazám, Madame.
– Nagyon szereti a muzsikát?
Nem akarom elárulni, hogy rosszul sejt őnagysága, de ő észreveszi az arcomon. Merészen megkérdi:
– Hát író-ember?
Nem válaszolok, s most már vége a szeánsz minden érdekességének. Sejti, hogy újságíró vagyok, s vége minden merészségének. Akkor lendül újra magasabbat a fantáziája, mikor kettős végstációt jósol.
– Vagy óriási sikere lesz harmincéves korában, vagy megőrül.
Eh bien, Madame. Nem félek. Tehát nyolcvannégy évig fogok élni. Törékeny a testem, lelkem. Mint egy porcelán váza. Olyan vagyok, mint egy finom csipke. És szép, kedves és udvarias. Megyek Amerikába. Pénzem sohse lesz, de vagy szörnyű erkölcsi szükszém lesz, vagy megbolondulok. És a többi.
– És a nők, Madame?
– Ha megnősül, hamar el fog válni. Nagyon és gyakran fog szeretni…
– Madame, én hitetlen vagyok, ha a magam sorsáról hallok jóslást. Bevallom, hogy nem is ezért jöttem. Megengedi, hogy kérdezhessek valami mást?
Nevet és megfenyeget:
– Maga újságíró!…
Úgy hangzik ez, mintha „maga szemtelen”-t mondana. De olyan óvatos most már.
– Ha ezt tudnám, Isten volnék, monsieur, – elmondja négyszer-ötször.
Megnyugtatom, hogy nincs semmi leleplező célom. Nekibátorodik.
Az orosz-japán háború nem lesz hosszú. A háborút különben ő jóeleve megjósolta. Egy pár kis ütközet lesz csak, ha majd a harc terrénumán kitavaszodik, s ekkor Japán – megadja magát. (Madame Thebes francia honleány, tehát oroszbarát.) Ellenben fél a Balkán-bonyodalmaktól Thèbes asszony.
– Világháború előtt állunk – mondotta. Szinte kikerülhetetlennek látom ezt a szörnyű háborút.
Végül egészen nekibátorodik.
– Ön lengyel, magyar vagy bulgár.
Bánt egy kicsit ez a vagy-vagy. Bulgár? Végignézem – félve – magam. A kezem is megnézem. Hátha nem is agyonápolt, de még sem bulgárrendű a kezem!… Ezt is megérti. Ravasz és okos ez az asszony.
– A kéz szabása orientális. Különös kéz. Tehát ön magyar?
– Igen!
– Óh, a magyarok érdekes nép. Az önök országának nagy jövője van. Nagy és független ország lesz Magyarország…
…Lám nemcsak a Balkán-gyanúsítást hozza helyre, de megkeresi s fölkelti bennem az alvó sovént is.
Mégegyszer megnézi a kezem:
– Nagyon művész kéz. Áldja az Istent, hogy nem lett kereskedő. Maga nem tud pénzt szerezni, de még tűrni sem tudja a pénzt. Írjon könyveket!…
Mosolygok. Madame Thèbes is író. A könyvei jobban fogynak, mint sok francia íróé, pedig a francia íróknak többnyire érdemes dolog könyveket írniok.
– Köszönöm Madame. Tárgyalni fogok az Ön kiadójával. Tovább nem is foglalom le. Hallom, hogy várakoznak új vendégek. Megyek.
Nagyon szeretetreméltóan búcsúzkodott. Nevetve kért:
– Nehogy bántson valamelyik magyar lapban. Eleget bántanak engem a párizsi lapok.
Sietett. Új, könnyelmű louis-k igérkeztek. Az avenue Wagram 29. számú saját házába ömlik a pénz. Madame Thèbes azonban mégis megcsökkentnek látja a forgalmat, mert Londonba készül. Viszi, s már átkiáltja a csatornán az ő nemes és büszke jelszavát:
– Nem csalok, csak figyelmeztetek!…
Künn a széles avenue-n jól esik a lárma és a levegő. A húsz frankot nem sajnálom. Madame Thebes mondásain magamban jókat nevetek. Nem karcolt a lelkembe egyetlen jósló szó sem, de valami mégis bánt. Az ördögbe is, azt a megbolondulást elhallgathatta volna!… ( Madame Thèbes műhelyében / Pesti Napló 1904. március 25.)

Folytatjuk