Ott fekszenek fekete öltönyükben,
nyakukon a soha nem viselt csokornyakkendővel
csont-mereven,
csak hajuk nő selymesen, zölden
s mikor kaszálni jön a temetőőr,
hiányos fogsorukkal elharapják nyelvüket,
hogy oda ne kiáltsanak neki,
meg ne bökjék figyelmeztetőül a hantot:
ne menj lejtőre, nyakadat töröd,
ne északnak, lucfenyők irányába,
rád dőlnek –
ne fel, nincs mennyország,
ne balra, ravatalra –
ravatalra jutsz ha jobbra, ha előre,
vagy félre –
ezt nekünk már elhiheted:
menni csak lefele,
csak mellénk lehet.