Az em­ber foly­ton úgy érzi, hogy va­la­mi megint nin­csen jól.
Amíg hall­gat vele, va­la­hogy el­van. De ha mon­da­ni kez­di, bajt hoz a fejére. Ha va­la­mi nem stim­mel, oka le­het, és ez rop­pant veszélyes.
Ami­kor Jézus bírálgat­ni kezd­te a ha­tal­ma­so­kat, már sejt­het­te a do­log végét. A világot az vezérli, hogy össze­csap­nak ben­ne az erők, aztán va­la­me­lyik győz, és egy ide­ig úgy lesz, aho­gyan akar­ja. For­dul a koc­ka, for­dul a sors. A ha­ta­lom az­zal kez­di, hogy várat épít, fa­la­kat húz, aztán azon se be, se ki. Meg­korbácsol­tat­ja a ten­gert, le­nyi­laz­za az átrepülő madárt. A ha­ta­lom­nak ide­ológia kell, attól lesz erős.
A kőtábláktól a wit­ten­ber­gi vártemp­lom ka­pujáig merő szen­vedés az út.
Közben az em­be­riség foly­ton hitt va­la­mi­ben. Va­la­ki­ben.
És ez nagyjából ma sincs másképp. A vallások nagy világka­talógusa sem tud­ja, hogy pon­to­san hányféle vallás van ezen a föld­tekén. Csak arról tud, amit már feltérképe­zett a tudós kíváncsiság.
1517-ben mégis volt egy kis üzem­za­var. Aztán kiküszöbölték, ka­no­nizálódott az új vallás, újab­bak szület­tek, és azok is ka­no­nizálódtak, és ugyanúgy működtek, mint min­den. Mégis-mégis. Lu­ther Márton 95 pontjával el­kezdődött kor­szerűsödni az agyunk.
Várat­la­nul hiány­cikké vált a bűnbocsátó cédula.
Iga­zi cédulát nem is le­het látni ma már. Ami a glóbu­szon meg­je­le­nik és pénzt ad­nak érte, csu­pa ha­misítvány. Ez is, amit most a ke­zed­ben tar­tasz, barátom­nak fele.
Az Úr türel­me azon­ban végte­len. Lám csak, azo­kat sem sújtja, akik foly­ton rosszat mon­da­nak Róla. Hogy tud­ni­il­lik ek­kor és ek­kor fog­ja el­pusztítani a világot.
Az Is­ten nem rom­bol ugyan­is, ha­nem te­remt.
Az em­ber csak azt látja, hogy va­la­mi nincs rendjén, de a ren­det nem ben­sejében építi, ha­nem kívülről várja. Ha a bol­dogság mennyei man­na, ak­kor sem­mi értel­me föltátani a szánkat.
A sokféle le­hetőség között az em­ber nem is tud­ja igazán, miképp le­het­ne más, jobb az élet. Bo­tor is, hi­szen ide­lenn akar bol­dog len­ni. A te­remtés tökélet­lenségei mind­un­ta­lan kiütköznek belőlünk.
Gye­rek­ko­rom­ban volt úgy, hogy hétköznap is ha­ran­goz­tak. A kis gyüle­ke­zet úgy spórolt, ahogy tu­dott, például nem ha­ran­goz­ta­tott, csak ünne­pek idején, meg ha na­gyidő jött. Mit sem tud­tunk a nándor­fehérvári győze­lemről. Csak kon­fir­man­dus ko­rom­ban ta­nul­tam meg igazán ezt-azt a hitről, amely­be szület­tem.
Egyet azon­ban meg­je­gyez­tem. Min­dig megújul­ni, min­dig változ­tat­ni, sem­per re­for­man­da. De ha azt látom, hogy va­la­mi megint nem megy jól, előbb meg­próbálok a saját tükrömbe te­kin­te­ni. Az­zal pe­dig aztán végképp fel­hagy­tam, hogy világgá kürtöljem elége­det­lensége­met. Belőlem nem lesz soha Megváltó. Fo­rog­jon csak ke­serű levében a Föld, majd vele szédülök ma­gam is. Csen­des be­letörődéssel szemlélem már a Go­noszt is, amint levélhalált küld ártat­lan címzett­je­i­nek.
Nem tu­dok gyűlölni. Apró gyil­kos fel­lob­banásaim csak arra jók, hogy gyors­felvételt készítsek a lel­kemről. Ha én volnék az egyik erő, alul­ma­radnék a koz­mi­kus csatában.
Per­sze ettől még le­het­ne az enyém, a miénk!, a győze­lem.

Forrás: eirodalom.ro