Ha va­la­ki végképp eltűnni látszik a XX. századi iro­da­lomtörténet süllyesztőjében: ő az. Ol­vas­ni ugyan­is nem (na­gyon) ol­vassák, sza­val­ni nem sza­valják, neve és életműve az iro­da­lomtörténe­tek és a könyvtárak raktárai mélyén szunnyad, várva az újra­fel­fe­dezését. Ezek, így, na­gyon ke­gyet­len mon­da­tok. Ami­kor azon­ban fel­la­poz­tam a ma­rosvásárhe­lyi or­vos-költő barátomtól ajándékba ka­pott, a har­min­cas évek elején meg­je­lent kötetét, az volt az érzésem, hogy méltat­la­nul van ott, ahol van, és hogy megérdem­li, hogy újra elővegyük, ki­halásszuk abból a vélt vagy valós süllyesztőből.

Egyébként azt tartják róla, hogy jó költő (is) volt. Különösen a két világháború közötti időszak­ban. Kíváncsi vol­tam: hát ak­kor lássuk, hogy mi is van igazából. Az volt? Vagy mi­lyen költő volt? S va­jon mit ér, mennyit nyom a később két város könyvtárából, meg egy magánkönyvtárból be­szer­zett, előze­tes válo­gatásban is bő 1500 ol­dal­nyi, ki­sebb szüne­tek­kel egymás után (1967-ben, 1969-ben és 1983-ban) Bu­ka­rest­ben, a Kri­ter­ion Könyv­ki­adó gon­dozásában meg­je­lent háromköte­tes (válo­ga­tott) gyűjtemény anya­ga? Ott van-e a he­lye a romániai ma­gyar költők pa­nop­ti­kumában, arany­sza­lag-tárában Szemlér Fe­renc ver­se­i­nek? Nyilván ott van. S ha igen, ak­kor mégis miért nin­csen ott? A Dsidáék társaságában je­lent­kező, a „he­li­ko­ni triász” utáni nem­zedék fon­tos tag­jaként mit tett le az asz­tal­ra, le­tett-e va­la­mi na­gyon na­gyot egyáltalán?

Természe­te­sen még sok kérdés fel­tevődik, amely­re – azt gon­do­lom – nem az én tisz­tem vála­szol­ni. Vála­szol­ja­nak majd az iro­da­lom­kri­ti­ku­sok, az iro­da­lomtörténészek. Én csupán arra vol­tam kíváncsi, hogy kijön-e egy ilyen tes­tes életműből va­la­mi­faj­ta érvényes, ma is ol­vas­ható, nem áthallásos, nem átideo­lo­gizált, csupán az esztéti­kum felől ol­vas­ható és ol­va­sandó költészet. És vála­szol­ha­tok is rá most már, hogy igen: kijön.

Nagy­szerűen in­dult. Már néhány évvel költői je­lent­kezése után a Nyu­gat kri­tikája jelölte ki lírájának a helyét. Ak­kor, ami­kor a „he­li­ko­ni triász” tag­jairól alig, de inkább nem vett tu­domást. Első három ver­seskötetét Sárközi György, Szerb An­tal, Vas István méltat­ja, de Radnóti is el­is­meréssel ír róla a naplójában. Aztán Baum­gar­ten-díj stb. Ala­nyi költő, személyes lírát művelő, for­maértő, kitűnő for­maművész. Fel is fi­gyel­nek rá szin­te rögtön, nem csak itt­hon, és különösen (és főleg!) nem itt­hon. Ala­nyi költő, vagy­is: ami az élet­ben, az életében, az a költészetében. Ver­se­iből, ha nem len­ne más egyéb fogódzónk, nyu­god­tan össze­rak­hatnánk az önéle­trajzát. Ud­var­hely, Brassó, Bu­ka­rest, majd megint Brassó, megint Bu­ka­rest. Két házasság, gye­re­kek, ügyvédkedés, po­li­ti­kai sze­repvállalás. És itt meg is áll­ha­tunk egy pil­la­nat­ra: hi­szen en­nek az időszak­nak a költeménye­it, akárcsak a korábban álta­lam szer­kesz­tett pályatársa, Horváth István ha­sonló kor­szak­ban írt líráját ca­kom­pakk ki is rámol­hat­juk az életműből. Mint ahogy – amennyi­re le­he­tett – maga is meg­tet­te ezt hellyel-közzel a későbbi válo­gatások­ban.

Szóval: nagy­szerű fo­gad­tatás, a kez­de­ti Nyu­gat-hatás után avantgárd ka­lan­dozás, majd klasszi­cizálódás nála is, akárcsak a máso­dik Nyu­gat-nem­zedék tag­ja­inál, Radnótiéknál. A nem­zedékénél. Ahogy las­san ha­lad­tam előre a ha­tal­mas költői életműben, csak úgy jelölget­het­tem be a jó ver­se­ket, és a különböző költő-ne­ve­ket is, akik­nek hangjára, hangütésére le­het is­mer­ni a költészetében. Kötött for­ma és sza­bad­vers, bo­rongós be­felé for­dulás és exp­resszi­o­nis­ta harsányság, kol­lek­ti­vitás-ke­resés és társa­dal­mi elége­det­lenség, az em­be­rek testvériségének érzése és ódai lel­kesültség a mo­dern tech­nikáról, természetélmény és harmónia-ke­resés váltja egymást a szépen sorjázó költemények­ben. Radnóti, Ba­bits, Ady, József At­ti­la, Kassák, de még Dsi­da lírai hang­ja is előbu­kik, fel­sej­lik itt-ott a so­rok mögött. Még a ti­pi­kus Szemlér-verstípus is ki­ta­pint­ható ezekből az évekből, ami­kor az egye­diből ki­bont va­la­mi, sok­szor bi­zony erőlte­tett, za­va­ros általánost. Jelképet a szin­te sem­miből. Sok helyütt, bi­zony, már-már a paródia határát is súrolván. Ha csak nem te­kintjük tu­da­tos fricskázásnak, fi­tyiszt mu­tatásnak, ami­re – szőr mentén ugyan –, de szintén találunk elvétve példákat. No de ne legyünk igazságta­la­nok, hi­szen egyik ámu­latból a másik­ba es­het az életmű ol­vasója: gyöngy­sze­me­ket és csekélyeb­becs­ke, kéte­seb­becs­ke értékű da­ra­bo­kat is talál itt egymás után. De az egy-egy, nem túlontúl sok­szor feltűnő gyöngy­szem, vagy kitűnő passzus egy-egy tel­je­sen végig nem vitt, a végére majd­hogy­nem tel­je­sen leülő vers­ben mégis­csak kárpótol a ráfordított időért.

A több mint 1500 ol­dal­nyi gyűjteményből ki­kerülő majd 130 ol­dal­nyi lírai anyag, ami egy­ben mu­tat­ja e pálya ívét is, igen szépen jelöli egy kivéte­les, meg­szen­ve­dett, a század mocs­ka­i­ban meg­merítke­zett, an­nak poklában és menny­országában egy­aránt járt költői pálya állomásait. Egy olyan évszázad­ban, ami­kor a ma­gasból a mélybe, a mélyből a ma­gas­ba le­he­tett jut­ni egyik napról a másik­ra. És nem biz­tos, hogy érde­mek, különösen költőiek sze­rint.

Forrás: www.szekelykonyvtar.ro