Isten tudja, e világban már
mióta üzennek a fénykoronás fák –

amikor leveleiket ősszel
elengedik, földre küldik, szépen
és jönnek sárgán, betűrendbe szedve, készen,
rovátkákkal, rozsdabarnán

úgy teszünk, mintha nem értenénk,
miért esnek néha tóba,tűzbe, folyóba,
vadvirágos, elhanyagolt sírokra,
útszélen kihalt állatnyomokkal teli sárba

elviszi a leveleket messzi a szél,
titkon csodálja őket az ember mégis,
a sebzett fák illatát pedig jól érzi,
hiszen fejét lehajtja, míg írtja az erdőt, vágja ki

és a zuhanó fatörzstestek zaját már nem,
de a földre hulló levél más levelekhez fájón koppanó hangját,
mint a búskomor zenét, egyre jobban hallja, féli,
mint betegágyon az Istent, de magától elűzi –

ma, hátha nem üzen többé
neki senki.