Megnyitották a párizsi kutyavásárt. Valami furcsa meghatottsággal járja be az ember a kutyák e hirtelen városát. Bolond és komor raja kél bennünk az ötleteknek. Micsoda tarkaság és gazdagság pompázik ebben a nyomorú négylábú fajtában. És mi milyen szürkék és egyforma figurájúak vagyunk mind, kik itt fontoskodva járunk. Az ember egész differenciáló képessége nincs olyan summájú, mint amilyen mérhetetlen különbséget revelál egy toy-terrier ebecske, s egy saint-bernardi óriás kutya…
A kutyavásáron műtárlat is van. Képek, rajzok, szobrok. Olyik darab neves művész alkotása. Állatképek, állatszobrok. Vadász- és sportjelenetek, kutya- és más állat-idillek. Egy állatvédő öreg nő két kis kutyával járja be a tárlatot. A kis kutyák csakugyan érdeklődnek egy-egy műdarab iránt. Egy kis tréfás szobormunkát meg is ugatnak: egy csimpánz játszik egy kutyával, vidám talapzatán a szobornak. Az öreg nő a kutyák artisztikus nevelésének az apostola, és sokan vannak ilyenek a kiállításon. Ezek azt magyarázzák, hogy elérkeztünk immár oda, mikor a művészetet meg kell osztanunk az állatokkal, legelső sorban a kutyákkal, akik már éreznek és – értenek is…
…Most a Tuilériák túlsó sarkán vagyok. Ide hallik a kutyavásár lármás muzsikája. Az új „jövő zenéje”. Melankólikusan, bús csúfolódással hajlonganak, sóhajtoznak a Tuilériák májusi teherben hajladozó, lombos fái. Hahó! Valaha e tájon fölfordult és vérbefulladt egy világ azért, hogy az emberek emberiebben s jobban éljenek. S ma már mennyivel emberiebben s jobban élnek – a kutyák!… (A párizsi kutyavásár / Pesti Napló 1904. május 25.)

Folytatjuk