Honnan
veszem
a legteljesebb
bizonyossággal,
hogy
bár
vér
és
acélcsatákban
nem
voltál
hadvezér,
nem
viseli
neved
kisbolygó
vagy
tárgylemezen
ide-
oda
tekergő
mikroorganizmus,
kedvenc
ételed
nem
főzik
Párizstól
Lappföldig
imákat
rebegve
új
ízeidhez,
se
Bibliát,
se
Alkotmányt
nem
kell
átírni
miattad
mint
tökéletlent,
miért
érzem
hát
neurononként
és
teljes
tudattal,
hogy
fennmaradsz?
Mert
szavaid
magaddal
viszed
oda
abba
a valahova,
amit
tettél,
bár
tied
marad,
de
egyre
vastagabb
patinaréteg
alatt,
ám
az
érzelmed,
minden
változtató
emóció,
amitől
mások
másként,
másnak
érezték,
élték
meg
magukat, az téged képviselve, önmagát százszor is túlélve fennmarad.