Holnap valószínűleg az Eiffel-tornyon imádom a napot. Ha tudniillik ma délután odahaza találom Flammarion Kamillt, aki az Eiffel tornyon holnap asztronómus társaival együtt zártkörű napünnepet rendez. Holnap, azaz június 21-dikén, a napéjegyenlőség napján. Mert – mondja Flammarion, ez a poéta asztronómus – a nap minden életnek forrása, teremtője az embernek, tehát minden kultúrának, minden fényességnek és igazságnak. A napot ünnepelniök kell hát azoknak, kik az életet sokra becsülik. És a franciák sokra becsülik. Ez a dekadensnek, züllöttnek híresztelt híres náció szerelmes az Életbe. Természetes, hogy élet is vár reá, mert az Élet csak azokat szereti, akik őt szeretik. A napokban egy francia esztétikus Goethe Faustját azért deklarálta fércmunkának, mert ez a mű szerinte az élet megvetését hirdeti, s aki megveti az életet, maga is megvetést érdemel. És a modern francia poéták mind mind ezt a hitvallást vallják ma. Szeretni kell az életet. Nem azt, aminek egy kis darabjában élünk, de az örököt, folytonost és egyetemest…
Hát szeretjük is mindannyian az életet. Úgy gondolom, hogy az öngyilkosok szeretik legjobban. Minden öngyilkosság egy élet himnusz. Jelenti s hirdeti azt, hogy az élet olyan szép és nagyszerű hogy nehéz dolog kibékülni és kibírni, ha csalódunk benne. Schopenhauer – akinél a „nagy megvetőt” Nietzsche sem adta későbbet jobban, – utolsó idejében még azokat a róla szóló ditirambusokat is fölolvastatta magának, melyek a „Kukutyini Híradó”-ban jelentek meg… (Párizsi levél / Szilágy 1904. június 30.)

Folytatjuk