Kérlek, többé ne látogass…
álmaimban se vigyél magaddal
ismeretlen városok ismerős szobáiba,
ahová reménykedve nyit be a lélek,
óriás testű vánkosok közé ne szorítsd be az arcom,
ne kötözz falakhoz, ne add rám rég elmúlt
ölelések kényszerzubbonyát—
ne látogass, mert öntudatlan univerzumomban
még azt hinném, hogy maradt belőled egy
morzsányi öröm, egy könyv a fiókban, egy üres borospalack
egy sárgára szívott cigarettavég.
Ne látogass, mert hívásodra nem moccan a testem,
és ne ígérj zabolátlan lázakat, mert az öröklétben
csak te maradtál fiatal… én már nem bírok
az üdvösséggel — az elhalkult érzékek,
letompított vágyak, leszedált ösztönök
mozdulataidra sem válaszolnak,
csendfakasztó várakozásban, a talánmajdholnap
bizonytalan hitében, hisz a bizonyosságod
sajnos rég elhagyott –
Csak azt tudom, hogy lennem kell még,
míg el nem kerekedik bennem a kín,
míg zabolátlan félelmeim el nem rángatnak
ama folyóhoz, amelynek tükrében
a távozásod néz vissza rám.

Forrás: lenolaj.hu