Éjjel, mikor már minden
fénytelenné tompult,
az EGYIK elfekszik
a hangok kisimult hullámzásán,
sorra leülepednek nedvei
a tetszhalott sejtekben
és megalszik az indulat,
mint mázas köcsögben a tej.

A MÁSIK ez alatt kiszökik belőle,
csillagporos ösvényeken barangol,
beleszeret egy vadidegenbe,
bársonyos pázsiton
levetkőzik minden szégyent
és csöndesen, sokáig beszélget
valakivel egy felhőszélen,
beszívja haja ismerős illatát
mint réges-régen ….

Aztán reggelre ismét visszatér,
belesimul a másikba,
mint élethosszra kötött kompromisszumba,
hogy a vekkerben ébredő
pontos idő
már együtt találja őket,
hogy a láb ismét elindulhasson
imbolyogva, félénk-boldogan
egy újabb nap kávéillatában.