Orangután, ha lesz még ilyen a jégkor után,
verseimet, ha hozzád fújják a viharok
és megtalálod belefagyva jégbe, hóba,
tudjad, hogy laptopon pötyögtettem sorba. Nem írtam tollal, tintával, mint régen,
sem csúnyán, sem gyöngybetűkkel szépen,
azt sem mondom, hogy verset írok,
hisz öregkoromra elfelejtem, hogy írni tudok.
A levelet is ritkán adom fel borítékban a postára,
többnyire bedobom egy virtuális ládába,
ami a címzetthez érhet, akár egy gombnyomásra,
ha nem gyanús és nem roncsolja szét egy vírus.
A vers nem sok-sok betű csupán,
hosszú és rövid szótag egymás után,
mora, versláb, kólon, bravúros metszet a soron.
A szó mindig fösvény, lélekhez vezető csillagösvény,
egy génüzenet, egy kozmikus talány,
ki olvassa szárnyal, és megtelik lelke égi vággyal,
ha angyalok fogják a kezed, behunyhatod a szemed.
Idők távolából írom: Ötzinek, aki még verset kíván,
nem követ dobál, ha lesz még ilyen a jégkor után.

(2010. február)