Július 14-ike, a franciák idei nemzeti ünnepe iszonyú hőség közepette következett el. Mondják is, hogy régi idők óta nem volt ilyen kedvetlen és leforrázott a Bastille bevételének a napja. A nagy csapatszemle, a Strasbourg-szobor megkoszorúzása, a bivak, a tűzijátékok s a nevezetes nap annyi egyforma programpontja unalmasan, lelketlenül, kedvetlenül végeződött mind el. Pedig direkt elhozatták Párizs népének a tuniszi bejt. Az utca egyszer-kétszer megbámulta s megéljenezte a protége-souveraint, de iszonyú meleg volt. Egy pohár jeges hűsítőért a bej odaadta volna Párizst s Párizs a bejt. Legfőbb ideje volt, hogy a parlament vakációt adott magának s a karthauzi milliókat is elintézte harmadszorra (ezek a milliók még fognak néhányszor „memento mori”-t mondani). Mert Párizst ez idő szerint nem érdekli más, mint a meleg. A meleg, mely óh, 35 Celsius. A nagy nemzeti évfordulók milyen jó vezércikk-témák az egész világon. Különösen a múltat visszasóhajtó bús hazafiaknak. S a nacionalista sajtó az idén csak ennyit tudott sóhajtani:
– Hol a régi ünnepi fény, lelkesedés? Hiányzik valami. Mi hiányzik? A haza legjobb fiai száműzetésben vannak. Bezzeg szebb beszédeket mondtak a Strasbourg-szobornál valamikor Déroulède és Habert!…
Az utca azért megpróbált mulatni. Az „apache”-ok is csináltak néhány vérengzést, hogy mégse legyen egészen egyhangú az ünnep éjszakája. Nem tudom, látta-e valamelyik francia nacionalista vezér, amit én láttam. Vagy száz kis iskolásfiú verődött este lampionos menetbe az avenue Villiers torkánál. A gyerekek torkuk szakadtából énekelték a – szocialista indulót, az Internacionálét. Hejh Déroulede, hejh Habert, hazátok gyászban ül… (Párizsi levél / Budapesti Napló 1904. július 20.)

(Folytatjuk)