Rodin, ez a csodálatos képfaragó, ez a nagy erejű szobrász, kinek hellén a lelke, de gótikusan merész fölrakású, megfaragta a modern élet szobrát. Ennek a szobornak „Le Penseur” a neve, „A gondolkozó”. Ott állott júl. 1-ig a Grand Palais magas üvegboltja alatt. Ékessége volt az egyik, a fiatalabbik francia „Szalon”-nak. Kit ábrázolt? Egy embert. Nem is! Az embert. Nem azt a bizonyos örök-embert, aki nincs. Az embert, ki ma él. Ez az örökember is egyik mulatságos hazugsága a gyáváknak, nem életrevalóknak, betegeknek és klasszikuskodóknak. Örök-ember… Hol az örök-ember? Nevessenek ki, csináljanak rossz vicceket rám: én közelebb érzem magamhoz a konflis-lovat, mint mondjuk, a XIII-ik századbeli ember-elődömet. A konflis-ló élete, igája és sorsa ugyanazon nagy elhatározás, életkommandó alatt áll, mint az én életem, az én igám, az én sorsom. De mi közöm a XIII-ik század emberének vágyaihoz, örömeihez s fájdalmaihoz?… Idegen az nekem… Tehát Rodin megfaragta a modern ember szobrát, a modern élet monumentumát. Meztelen óriás, bronzember ül a bronzsziklán. Megedzett, meghúzott, megpróbált, erős izmú, erős csontú ember. Éppen tán az idegei lehetnek megtépettek kissé. Az ember pihen. Térdére teszi a könyökét, s tenyerébe a fejét. Arca a megfeszültségnek, az erőgyűjtésnek s mindenekfölött a töprengő gondolkozásnak, az útkeresésnek arca. Ezen az arcon a mai élet viharzik és rángatózik. És ragyog. Nem összeroskadt ember ez, nem kétségbeesett, nem elfáradt, de tragikusabb ennél. Ecce homo… Ez az ember nem ülhet itt sokáig. Kenyér kell, cipő kell. Élni kell. Hajrá… Minden pillanatban várjuk hogy most a megfeszülten gondolkozó ember hirtelen fölemelkedik, s elvegyül az életbe, látni, futni, dolgozni, settenkedni, birkózni… Élni… Miért ült le egy percre? Miért az arcán az a kétségbeejtő töprengés? Miért? Tudjuk. A legerősebbet is megállítja egy percre az a világ, amelyben mi, mai emberek élünk. Soha még komplikáltabb, útvesztőbb, többet követelő világban nem élt Plátó két lábú tollatlan állatja. Minden idegszálunknak meg kell feszülnie, minden erőnket össze kell szednünk, hogy kétségbe ne essünk, el ne tévedjünk, össze ne roskadjunk. Hogy élni tudjunk, megélni és megmaradni. A legerősebbnek is meg kell állania egy percre olykor, egy sziklára ülni s gondolkozni, hogy: hogy, mikor és merre?…
Ez a Rodin szobra, ez az élet szobra… (Az élet szobra / Jövendő 1904. július 24.)

(Folytatjuk)