Van egy ház va­la­hol a fák között a délutánban, amely­re most éppen rézsút süt a Nap, s a fény ott to­lak­szik át a bal­ol­da­lon húzódó lomb­ko­ronák között, hogy a fa­la­kat elérje, míg az eny­he szélben himbálózik, inog az ab­la­kok­ra hulló árnyék. Ott áll ez a ház egy szürke, saját mo­no­ton zajától el­ringó város­ka határán, a zölden hullámzó árpa– és ku­ko­ri­caföldek mögött. Ha a város felől, a kígyózó sétányok la­bi­rin­tusán átha­lad­va köze­ledünk a házhoz, egy árnyékos vadszőlő-lu­ga­son ke­resztül jut­ha­tunk be, a főbejára­ton át. Taszítsuk be a súly­os­nak tűnő tölgy­fa–, vagy cse­resz­nye­ajtót. A tér, amit találunk, tágas. Az előszobából min­den­fe­le szobákat rejtő ajtók nyílnak – új és új te­rek le­hetőségei. A délre néző ab­la­kok kissé meg­ko­pott, bár tisz­ta üvegén átszűrődik a nap­sugár, s a fény­ben por száll las­san: szin­te csak a me­le­gedő anya­gok ge­nerálta hőcse­re hatására sodródnak a mik­ronnyi szöszök a ház majd­nem rez­zenéste­len légtömbjében.
Ha ele­get néztük már a fényt, és az éle­sen ki­raj­zolódó részle­tek­kel ter­hes szobákat, lépjünk a háznak egy sötétebb terébe. Két gye­rek­szobán átha­lad­va érünk el egy másik helyszínt, ahol szin­te so­ha­sem kap­nak harsány napfényt az ab­la­kok, és a drapp sötétítők is félig elhúzva csüng­nek a barnára fes­tett kar­ni­so­kon. Hall­gatózzunk. Döntsük el, hogy az óra­ke­tyegés egy másik szobából jön-e, vagy csak egy­szerűen bennünk la­kik, ci­peltük ma­gunk­kal va­la­hon­nan, hi­szen ha körülnézünk, nem látunk órát se­hol. A szo­ba üres.
Most, nem tud­juk hon­nan, de emléke­ink­ben egy férfi alak­ja de­reng fel. Ott ül arc­cal az egyik fal­nak, az ab­la­kon balról be­kan­dikáló repkény hátterével. A férfi előtt íróasz­tal. Szin­te moz­du­lat­lan, csak a keze él, amint egy gép fölé ha­jol­va uj­jai a bil­lentyűze­ten fut­nak. Szólíthat­juk, úgy­sincs je­len. De végül mi úgy­sem dönt­hetjük el, ki a hús-vér, és ki az árnyék.
Aztán egy­szer csak va­la­hol ajtók csapódnak, gye­rek­zsi­vaj­jal tel­nek meg a szobák, és or­run­kig kúszik a birs­al­ma­sajt il­la­ta. Két kis­fiú, egy kislány, és egy bo­zon­tos ku­tya je­le­nik meg a szobában, játsza­nak, ne­vet­nek, ker­getőznek a széken ülő férfi háta mögött, de az rez­zenéste­len arc­cal tovább néz va­la­mit a képernyőn, nem for­dul meg, mint­ha nem is érzékelné a mögötte zajló eseménye­ket. Mint­ha a férfi és a többi­ek egymástól néhány másod­perc­cel el­tolódva sodródnának a részvét nélkül tel­je­sedő időben. Na­pok tel­nek el így. Hóna­pok. Egy asszony buk­kan fel néha a férfi mögött a szobában, a gye­re­kek körbe­ra­jongják, ölébe ülnek, hajával játsza­nak, sírnak és ne­vet­nek, megtörve így a (szin­te a férfiból szitáló) mo­no­ton szürkék textúráját.
Ha unat­koz­va el­for­dulnánk most, vagy kilépnénk in­nen, és csak évek múlva térnénk vissza a házba, a férfit ugyan­ott találnánk, csak kissé haj­lot­tabb háttal, és ráncoktól barázdált arc­cal. A gye­re­ke­ket hiába is ke­resnénk. Az asszony egy másik térben, a napsütötte ab­la­kok­hoz va­la­mi­vel köze­lebb virágo­kat ren­dez. Meg­ete­ti a kanárit. Aztán csak ül, és vár a de­le­jes csend­ben.
De miért is ne for­dulnánk most el végleg, és hagynánk itt örökre eze­ket az árnyéktól súlyos, nyo­masztó szobákat, ezt a le­vegőtlen, hűvös he­lyet, hi­szen oda­kint nyár van, szikrázó fény­gu­ri­ga az égen a Nap, és te­je­sedő ku­ko­ri­cacsöve­ket törnek fi­a­ik­nak erős, egészséges em­be­rek a végte­len­nek tűnő mezőkön?

Forrás: eirodalom.ro