AZ ERDŐK LEÁNYA (IV.)

Ez idő óta a vadleány gyakran kijárt erdejéből a kisded faluhoz, mikor a lakosok mind elmentek munkára s csak a gyermekeket hagyták otthon. Ilyenkor addig kiáltozott, mig a pórfiú meghallá s elébe ment az erdő széleig, ott eljátszogatott vele a leány, hozott neki tarka madarakat, piros erdei gyümölcsöt s csudálatos csigahéjat, mit a tengerszem mélyén keresett föl, fölvette karjára, s órákig elhordozta erdőkön, völgyeken, s azután ismét visszavitte az erdő szélére, s onnan haza bocsátá.
Esténkint körül körül járta a falut, behallgatózott kiváncsi figyelemmel a kis kalyibák ablakain, keblében ismeretlen vágyakat érze, midőn tűzhelyeik körül látta ülni a magához hasonló lényeket, az anyát, kit gyermekei körülcsevegtek, az ifjú legényt, ki suttogva beszélt titkos kedvesével, az ismeretlen tárgyakat, mik az embereket körülvevék, s gyakran sirva, jajgatva ment vissza az erdőbe, maga sem tudta hogy miért?
Éjről éjre beljebb mert menni a kis helységbe, csak azt várta, hogy az esti harangszót elhúzzák, akkor tudta, hogy minden lélek alunni megy, akkor végig lopódzott a nesztelen utczákon, bement félve, tétovázva egész a templomig, ott visszarettent a nagy tornyos épülettől, visszafordult, s ismét másik utczára került.
Egy éjjel túl mert haladni a templomon. E nagy ódon épület valami visszataszitó hatást látszott iránta gyakorolni, még mikor túl volt rajta, akkor is oktalan borzadálylyal tekingetett rá vissza, s félve kerülte ki annak a holdvilágban vetett árnyékát, s azután sietett a falu tulsó részébe, melyet még soha sem látott. –
Csöndes volt körül az éjjel. Elnyugodott szél és madár. Egyedül járt végig a néptelen utczán a vadleány, mintha azon órában, midőn a testnélküli lelkek feljőnek a földre, ő, a léleknélküli test a szellemet keresné, mit a természet elfeledett bele teremteni.
A mint a falu tulsó feléhez közelge, valami énekhang ütötte meg füleit, húrok pengése és emberi nyelv danája…… Előtte ismeretlen hangok….. Ismeretlenek, de elbűvölők. Hallgatózott…. Félénken, tétovázva ment közelebb, ismét közelebb. A tiszta csengő férfihang érzelgő ömledező dala vonta őt közelebb – közelebb ellenállhatlanul….. Egy nagy kert rácsozatához ért, a kerten túl diszes úri kastély látszott elő, a kastély erkélyén, a holdas félhomályban egy ifjú férfit látott meg, megismerte benne minapi üldözőjét, ki elől a nyilt halálon futott keresztül, s kitől azután nem tudott megválni. Közelebb járult az éneket hallgatni, s mentül tovább hallgatá, annál inkább elbűvölve érzé magát, ereiben forrongott a vér, arcza kigyuladt, ajkai reszkettek. Már egészen az erkély alá ért. Oly nesztelenül lopódzott odáig, hogy az ott ülő észre nem vevé jelenlétét. Az erkély oszlopaira felfutó növények indái tekergőztek fel, ezeknek egyikére felkapaszkodott, először csak félig, azután egészen átölelve az oszlopot, fejét a lombok közé hajtá, úgy leste az énekest, mint a tigris, mely prédáját keriti.
Az ifju elvégzé dalát, ujjai még egyszer végig futottak a guitarre húrjain, s az utolsó accord után bágyadtan ereszté le kezét az erkély rostélyzatán. E perczben megragadva érzé azon kezet s egy forró arczhoz szoritva, s egy forró ajk csókjaival elhalmozva. Meglepetve tekinte alá, s az édes bámulat kiáltása tört ki ajkán, midőn üldözött tündérét, az erdők leányát látta maga előtt, égő arczczal és szemekkel, és ajkain s minden arczvonásán a kéj, a névtelen öröm kifejezésivel, a minő lehet egy nőnek arcza, ki a szerelmet előbb tanulta érzeni, mint annak nevét kimondani.
Az ifjú oda hajolt hozzá, átölelte lenyujtott karjával karcsu derekát, fölemelte magához, s a gyönyörgazdag pillanatban keblére omoltan feküdt a leány, nyögve, sirva, kaczagva, mint a vadgalamb búgása, mint a gerlicze nevetése, az erdők fenevadjának ős örömhangja, midőn párját fölleli.

(Folytatjuk)

Előzmények: I. rész, II. rész, III. rész,