van ember, aki
gépeknek adja mosolyát,
az olyanoknak, mint ő maga,
és lefényképezi, valamiért megőrzi,
a másik lélek,
a nagy és hatalmas, a végtelen,
talán az egekből földre küldi,
vissza, örökre,
addig legalábbis, míg felismeri, hogy tettei
mögött, akár lüktető vérében is,
miként a valós szerelemben,
egyedül, véges-végig
ölelésre tárt szíve, karja
ki nem fárad,
ha idővel megbomlanak
a vegytiszta elemek

elvárja, hogy mindent megtegyenek érte,
aztán az öregséggel együtt,
feledésbe merül,
együtt zuhan a semmibe,
s csak lelkiismerete marad véle,
a mosolyra már nem emlékezik,
eladott mindent, úgy hiszi,
az utolsó darabkáját
kisgyermeke vette meg.