„Adj Uram, türelmet, hogy elviseljem, amin nem lehet változtatni,
Adj Uram, erőt, hogy változtatni tudjak azon, amin lehet.”

(Reinhold Nielrehr)

Már a nászéjszakán felsejlő válás gondolatát száműztem a tudatalattimba, nem is tudtam, hogy az egész szinte 30 évnyi együttélésünk is tipikus példája az együtt is különélésnek, várásnak, vágynak, hogy egymásra találunk, nemcsak a házasságlevél a konkrét tárgyi bizonyítvány ország-világ előtt, megszületendő gyermekeink előtt: összetartozunk.
Nem, nem tartozunk össze, még akkor sem, ha hull a könnyem érted, de te ezt nem érted, mert te bennem is önmagad szeretted, s most is egyetlen gondod: mi lesz veled nélkülem…
Nem gyűlöltelek meg eléggé, mert igen nagyon megismertelek, hibáiddal együtt is szerettelek, úgy kellek neked, mint a falat kenyér, amely nélkül nem lehet élni, minden fogás mellé „dukál”, csak úgy észrevétlenül, csak kiegészíti a „fogásokat,” nem baj az sem, ha netán elszáradt, nem megy kárba, odahajítod a disznók elé…

„Ne adjátok a szent dolgokat
a kutyáknak,
és gyöngyeiteket se szórjátok a
sertések elé,
különben még eltapossák
lábukkal,
és megfordulva széttépnek
bennetek.”
(Máté: 7: 6)

Csak a szolgáltatások automata gépévé tettél, mint az automata mosógépet, be lehet előre programozni, otthon végezze a dolgát, míg sürgölődsz a nagyvilágban, ne csapjon nagy zajt, „meghibásodás” nélkül, hisz milyen sokba került, utánajárni, megszerezni, még bizonyos „korlátokat” is átugorva… S ezzel kész. Van, mint a levegő, végezze a dolgát „rendületlenül.” S végezte is szorgalmasan, hisz állandóan beszennyezted magad a nőügyeiddel, szeku ügyeiddel…
Sohase kérdeztél, s ha mégis, nem a felelet volt a fontos, hanem ennek ellencáfolata, csak egyetlen helyes döntés volt, a mi döntéseink a te döntéseid voltak.
S ma már minden este gyilkolna a szemed tüze, s repülnek kezedből az agyam felé a kőkemény tárgyak, s naponta nő bennem a félelem, fájdalom, aggodalom egyenes arányban, ahogy tebenned az alkoholizmus kiváltotta agresszió: mindenféle emberi jóérzésből, civilizált modorból kivetkőző vulgáris szavaid özöne úgy borít el, mint láva, megégetve élve-elevenen, mindent elborítva, ami talán még ép volt bennem, törnek-zúznak vulgáris kívánságaid trágár megfogalmazásban, hogy félreálljak az utadból, tudd „megvalósítani önmagad”!
Tudd! Nem baj, ha nélkülem, csak tudj talpra állni, csak bármely, akár idegen ember iránt érzett rokonszenvvel is kívánnám: találj olyan társat, amilyent bennem nem leltél fel, hátha lehetséges lenne elméletileg, de gyakorlatilag?! Mentsen meg az alkoholizmus mocsarából önmagad miatt és gyermekeink miatt!
Sohase hittem, hogy a válás épp oly elemi erővel gyötör meg, mint szinte drága jó Gyermekünk elvesztése… Lassú haldoklás ez összesítve mindent mindkettőnk számára, csak te nem vetsz vele számot…
Nem tudtalak megmenteni, még önmagam teljes feladása árán sem…
Nem tudok több áldozatot hozni érted, kifogytak rejtett tartalékaim is. Erőt akarok gyűjteni, hogy elviseljem az életet ÖCSIKE nélkül és nélküled… Hátha képes leszek rá, hisz valójában mi sohasem találkoztunk a lélek azonos hullámhosszán…
Ha el is válnak életbeli útjaink most, visszatérsz a halálban talán, ha erősebb lesz a vágy, hogy haló poraid az elhunyt gyönyörű ifjú Gyermekünk mellett hamvadjanak, ahogyan halálakor elterveztük a fiunk sírja mellett: Ő középen, legalább a halálban legyünk hűek Hozzá, ha már életében nem tudtuk megvédeni a haláltól, egymással tusakodtunk, nem figyeltünk Rá eléggé, nem sejtettük…, mint azt sem ma még, meddig bírom Nélküle, és meddig nélküled, és azt sem, nem válok-e „fúriává”, ha valóban találsz egy nőt, aki elfoglalhatja egy olyan asszony helyét, aki igaz hittel, határtalan szeretettel hordozta ki szerelmünk „gyümölcseit” a szíve alatt, és egyetlen nagyratörő álma egy csendes, békés családi élet volt…
Szertefoszlott, mintha szappanbuborék lett volna csupán, de oly varázslatosan színpompás volt veletek az élet, mint amilyen sivár lett a Tragédia után és mostanában, Sötétség, mint a Pokol fenekén…
Nincs is Pokol, mert én már élve a pokolba kerültem, beköltözött a szívembe, fordítva jobb lett volna: én halva a pokolba, hogy ne is érezzek semmit, se gyászt, se önsajnálatot, se sajnálatot…
De te sohase sajnálj engem, nincs jogod már ehhez sem! Egyedül én sajnálhatom önmagam és téged is, és egyedül én értem meg, hogy a valamikori valódi éned szép csendesen, fokozatosan kimúlt a pincébe, bárba, korcsmába kullogás közben…S aki ma vagy, az nem te vagy, (lásd, még most is mentségeket keresek) csak valami förtelmes, a szíve mélyéig és agya velejéig romlott és züllött valaki, aki azt űzi el maga mellől, aki a legjobban szerette és megérthette.

(Szatmárnémeti, 1997. november 6.)

1. Nászta Katalin:
   2018. február 3. 06:33

   Kegyetlenül igaz, fájdalmas vallomás. Tisztelet érte!

2. Ágoston Hugó:
   2018. február 3. 12:45

   Megindító.

   Én a mottót egy kiegészítéssel ismerem: „És adj bölcsességet, hogy meg tudjam különböztetni a kettőt.”