Házunk előtt az udvaron magasra nőtt a hórakás. Az erős februári szél teljesen a szegények ellen fordult, be akarta teríteni fehér leplével teljesen őket. A házak és ajtók, kapuk elé sodorta minden égi terményét. Rettenetes nagy hórakások gyűltek össze. Egészen az eresztékig értek. Amit a reggeli órákban elsepertünk, azt délután ismét kezdhettük elölről, mert a cudar szél senkinek se akart kegyelmezni, még nekünk sem, akik kékre fagytunk, amíg kétlépésnyi havat eltakarítottunk, amíg a kecskék pajtájáig utat sepertünk.

A disznópurkeléccel ezen a télen nem kell törődnünk, mert még a meleg ősszel üresen maradt. Szőlőéréskor a disznónak futhatnék kedve támadt: úgy elment, hogy többé hírét sem hallottuk, pedig a pap meg a diák a templomban többször is kihirdette, még sem jelentkezett senki, hogy az ő portájárra került volna. Anyám hívő asszony lévén, bízott abban, hogy ha miséket fizet, akkor csak előkerül valahonnan. Veszteségre újabb költség volt ez, nem egyéb, mert nem került elő még a mai napig sem, de még az a nagy berbécs sem, amely a szomszéd faluban, Budán maradt le a szekértől.  Ennek is csak a hírével maradtunk, tán nekünk gyermekeknek jobb is volt így, mert nem kellett ezt is egész télen meleg vízzel táplálni, mint azt a csont-bőr kecskét. Bár az is odalett volna, most ennyivel kevesebb lenne a sepernivalónk! Igen, de akkor a nyáron tejet bizony nem ittunk volna, csak hírből tudtuk volna, hogy még olyan is létezik. Elég volt nekünk a kenyér híre, legalább azért a néhány pohárnyi tejforrásunk mégis megmaradt, ezt a fennvaló nem vette el tőlünk, nem akart mindenünkből kisemmizni, számítása volt velünk. Tűrő hívőket nevelt belőlünk.

Mire a kútig jutottunk a hósepréssel, addig már a töltés, azaz a tornác ismét be volt fújva, egészen az ablakokig, amelyek elég alacsonyra nőttek. Az anyánk erejéből nem lehettek nagyobbak. Akkortájt, amikor ezek a napra kezdtek nőni, nem volt férfi a háznál. Édesapánk valahol az ogyesszai nádasokban rágatta magát a tetvekkel. Az öregek azt mondják, hogy védte a hazát…

A hó akkorára nőtt minden télen, hogy csak húsvét után láttuk mindig újra a mi szép töviskerítésünket, csak a nap tudta felérni, mi gyermekek nem. A járókelők szinte egész télen az ablakunk felett jártak. Az ajtó elől mindig elsepertük, legalább ennyi jele legyen annak, hogy a mi házunkban is van még némi élet, mert máskülönben nem árulta azt el semmi. Sokszor csak késő este szállt az égre a mi kéményünkből egy néhány maréknyi füst.

Az ajtónk elkerülték, mert azt láncravert kutya őrizte, sokan azt hitték, hogy mérges, de nem volt az. Csak akkor mérgeskedett, ha már távol jártak tőle. Ha egy erélyesebb hang ráripakodott, akkor már nem volt akivel vitába szállni. Szőribe bújt és úgy hallgatott szegény, mint a fürj a búzában. Az oldalbarúgástól félt a legjobban. Csupasz volt szerencsétlen, ugyanis nyáron hetekig ott hevert volt a kerítés töviben, bőrbetegségben . Ezen a télen nem kellett kínlódnunk a kukorica-szemelgetéssel a tyúkoknak, mert azok is karácsony után az utóbbi időben minden télen vagy megdöglöttek, vagy a róka hordta el őket. Ha egy-kettő életben marad, akkor a kétlábú rókákkal van baj, azok is elég gyakran felkeresik a szegény ember szerencsétlen portáját, amelyen soha nincsen zár. Pláné télen, amikor a kerítésen nagyon egyszerű túllépni, ugyanis a hó belepte s az ösvény is fölötte van. Az ablakokon se ki, se be nem lehet látni. be vannak vonva vastagon dér-jégréteggel. Ez a mi egyedüli függönyünk. Tényleges függönyünk nekünk nem volt soha. Ha megesett, hogy az ablakot mégis lefüggönyöztük, az is csak nyáron eshetett meg: az anyánk katrincáját akasztottuk két szegre, és az volt a mi függönyünk. Sajnos, másra soha nem tellett a pénzünkből. Az ablak alatti falrész sokszor lehullott az olvadó jég vizétől. Ezt a finom szivárgást nem lehetett semmivel felfogni. Ha rongyot raktunk rá, hamarosan megfagyott és nem volt jó semminek, nem szívta fel az olvadó vizet, ezért mindig bajunk volt a fallal. Az ablak alatti pad alatt mindig készenlétben volt a tapasztó kicsi teknő, lágy tapasztani való agyaggal.

Néhány száz méterre a mi házunktól, a megyáni szekérúton récék hasalnak a hóban, érett narancsszín lábuk erősen maguk alá húzzák, hogy ne fázzanak. Ha arra halad egy-egy szán, s ha véletlenül elejt egy báligát, azaz trágyát, akkor ők, a rucák az utca egyedüli őrei, szorgalmasan szétszedik. Addig lifiternek benne, amíg minden jóravaló elfogy az elejtett tehénpalacsintából. A maradékot hangos veszekedéssel borzos verebek hordják szét és boldogan csipegnek a tehénajándéknak.

Most már tényleg semmi nem maradt az arrajáró szán híréből. A szél teljesen befújta hóval azt a vékony nyomot, amit a két fatalp hagyott maga után. Az utcára visszaül ismét az előbbi téli kép.

Ha a falut a Pisták hegyéről néztük, akkor bizony siralmas látvány tárult elénk. A házakat majdnem teljesen beborította a hó. Ebben a kicsi faluban hó alá bújt az élet. Egy-egy kútágos nyikorgott néha siralmasan a kegyetlenül egyhangú kis falu felett, a megbújó élet egyedüli jele. Na meg aztáén, ha jól szemügyre vettük a falu közepe táját, akkor füstölgő házereszt is lehetett látni, ugyanis itt nem volt házkémény, a füst mindenkinél a hiuba ment, és csak azután szivárgott ki a szabadba. Van elég olyan ház, ahol így van még ma is. Van valami abból a letűnt világból, amikor az emberek adót fizettek a kiszivárgó füstért is. Talán ez az oka, hogy nem nyújtottak ki kéményt a ház tetején, vagy talán a meleget akarták tovább tartani a ház falainak közelében. Sokan még a padlásról sem akarták leengedni.

A ház ereszét körös körül még az ősz beálltával bedugdosták, hogy télen a hó ne fújja be a havat. mindig télen jöttek rá, hogy hiába volt az őszi munka, mert a szél mégis bevitte a havat a padlásra. Borozdákra emlékeztető takaros kis fúvások voltak a mi padlásunkon is, pedig észak felől még meleg trágyával is tapasztottuk, nem lévén tapasztani való agyag. Azt a Kövecses-oldalból, a Patyulról vagy a Berszánaktól kellett hozni. olyan messzire eljutni ilyen időben nem volt tanácsos, s aztán nem is lett volna amivel, mert nekünk nem volt szánunk, s aztán szekérrel ilyen nagy hóban lehetetlen járni.

Elég szorult helyzetben voltunk sokszor: hiányzott a tüzifa, a puliszkaliszt, a tyúkok megdöglöttek, a disznó világgá, azaz jobb gazda után nézett. Bocskorunk nem volt Csak az isten tudja, mink is volt nekünk, mert én nem emlékszem, hogy lett volna egy olyan tél, hogy valamiben bővölködhettünk volna. Ja igen, mégis volt valamink, a rettenetesen csípős hideg, az volt bővön. Az örömünk csak annyi volt, hogy az mást is megcsíp, ha csupaszon talál.

Ebben a faluban: az egyik végétől a másikog nemigen volt folt nélküli ruhás ember. A különbség mégis nagy volt, mert mi sokkal gazdagabbak voltunk foltban, mint mások. Ennivaló, az mindig kevés volt, viszont bort adott az Isten bőven, de kinek kellett, mindenkinek volt. Két lejért lehetett igazi bort inni, nem egy litert, hanem egy egész vederrel. Olyan ember is volt, aki ősszel egy jó has borért nem kért többet két lejnél. A legfinomabb bor sem ért öt lejnél többet…

Anyánk mindig a hajnali harangszó előtt szokott kikergetni a vacokból s indít csiskavin, törköly után a vénicákhoz, azaz a pálinkafőzőkhöz. Mindig azt mondta: legyünk elsők, mert a kecskének nincs már mit adni, a szalma nem elég annak a szerencsétlen tehénnek, , azt is marék számra kezdtük szabni, hogy éhen ne haljon. Adunk neki is egy veder törkölyt naponta, amikor szőlőből főznek pálinkát a jobbmódúak. Az is megesik, hogy szilvából főznek s akkor üres szányikóval megyünk haza. Az üres szánkó láttán anyánk ránkripakodik, s már ordítja is, hogy soha se elégszünk meg az álommal. Lám, ha későn megyünk, akkor már nem találunk semmit. Hiába mondjuk, hogy szilvát főztek. Ő csak fújja tovább a magáét s fenyegetőzik, hogy holnap reggel hamarabb fog kivetni a házból. Nincs mit tenni, el kell fogadni a szegénységgel való hadakozást!

Esténként mindig elég korán bújtunk a csepűtakaró alá, nem volt mivel fűteni, nem bírtuk sokáig a hideget. Az esti foglalkozásunk lefekvés előtt mindig a csepűfonás volt. Amíg két orsót nem fontunk tele, addig bármennyire is fáztunk, anyánk nem engedett lefeküdni. Ha ránk jött a szundikálás, akkor jókat húzott guzsalyával a fejünk tetejére. Csak úgy rohant el belőlünk az álom! Reggeli tennivalóink elvégzése után iskolába mentünk. Egy darabig ott jobb volt, mint otthon, mert meleg volt, és kellemesen el is lehetett szundítani, de aztán ott is elfogyott a tüzifa és gémberedett ujjakkal írkálgattuk füzeteink lapját. A déli harangszó után hazamentünk, és kezdődött minden elölről. Tehénitatás, kecskeetetés szalmával és fagyott törköllyel…

A házban a levegő mindig szénsavas volt, elég gyakran kellett szellőztetni, mert a beázott bocskorkapcákból is rettenetes bűz áramlott, ha száradni raktuk a plitára, azaz a tűzhelylapra. Tele volt mindig a ház füsttel, lépten-nyomon koslattunk, nem tudtunk a házban ülni, amíg mások vígan szánkáztak odakinn. Mezítláb csúsztunk egyet-egyet a cigánygödörig, majd kékre-vörösre fagyott-dermedt lábakkal bújtunk a tűzhely elé. Lökdöstük egymást, addig, amíg verekedés nem lett a lökdösődésből. Ilyenkor anyánk mindig fogta a parázskaparót és hamarosan lecsendesített.

Az ajtónk kilincse mindig le volt törve. Mikor ezt megjavítottuk, akkor a zár nyelve ugrott ki a helyéről. Aztán nem is törődtünk vele. Egy szeget vertünk a falba és madzaggal kötöttük ki, ha kimentünk a házból; belülről pedig valamivel betámasztottuk. A ki-bejutáskor rimánkodtunk egymásnak. Máskor meg incselkedrünk is, elég sokszor dideregtettük egymást.

Aztán bátyámnak az a kedve támadt, hogy fogjunk verebet. Igen, de hogy? Nagyon egyszerűen. Az ablak alsó részén késsel kifúrjuk a jeget, a lyukan egészen az udvarig madzagot nyújtunk, az udvarra meg egy kis búzát lopunk a hóra, és kitámasszuk a nagy mosóteknőt és lessük, várjuk, hogy a veréb bújjék búzát enni. Mikor elég sokan alatta vannak, akkor egyet rándítunk a madzagon, és a verébsereg fájdalmasan csiripel a teknő alatti halálra ítélő börtönben. Örvendünk és rohanunk kifelé, hogy valahogy befogjuk őket A teknő alól kilóg egy törött szárny, véres körülötte a hó. A vér láttán annyira elfog az undor tettünk ellen, hogy már semmi kedvem verébpecsenyét enni. Nem vagyok képes azt a zsákot jól a teknő végéhez illeszteni. Alig mozdítom meg a teknő szélét, s már repülnek is a szerencsétlen foglyok. Ennek örvendek, de a bátyám úgy oldalba vág, hogy eszembe jut, túl korai volt az öröm, mert a játék kezdődik elölről. Nem mondok semmit, csak szipogok magamban. Fáj az oldalam, de még jobban az, hogy verebekre vadászunk, mikor ők is szerencsétlenek, alig bírják egyik napról a másikra. Igen, de mi éhesek vagyunk, s a polcon nincs semmi harapnivaló… Mire sötétség borul az udvarra, az üstben már fő a verébleves. Rettenetes, hogy mire vagyunk képesek! De nincs mit tenni. A gyomor nem gondolkodik. Éhes és követeli a magáét. Mire elkondul az esti harangszó, meg is kapjuk a levest. Esszük, tömjük a belünk, de nem zlik, mert gyarló módon szereztük. Életet oltottunk, hogy jóllakjunk. A maradékot félreteszi anyánk: ha majd megérkezik édesapám, akkor felmelegíti, és az lesz az ő vacsorája.

Elég sokáig várunk, apánk csak nem érkezik. odakinn tombol a vihar. Harsogó hófergeteg a világ, még a szomszéd házáig sem lehet látni. A szerencsétlen szőrtelen kutyánk szorosabban a küszöbhöz bújik és fájdalmasan vonít a hidegtől.

*

Szójegyzék

disznópurkeléc – jelentése disznóól. A román purcaret-ből származik; ugyanebből a hétfalusi Pürkerec helység neve is.

megyán – a falu közepén való tér; a román maidan-ból.

lifiternek – tájszó; jelentése: turkálnak.

csiskavin – a román tescovina szóból, annyi mint seprőpálinka.

vénicákhoz – a román velnita szóból; jelentése pálinkafőző.

szányikóval – keveredéses alak a sanie-ből és a szánkóból.

*

A szerző 1980-ban így mutatkozott be az olvasónak az Ifjúmunkás mellékletének Új tollak rovatában:

A Somoskai tél egy háromszáz oldalas önéletrajzi vonatkozású írás néhány lapja. Annyira öreg vagyok, hogy szégyellem elárulni az Ifjúmunkásnak születésem idejét. Anyám is csak annyira emlékszik, hogy babtevéskor lett velem gazdagabb zsupfödeles palotánk. Jobb is, ha nem emlékszik arra a május 9-ére, amikor 1943-ban belebőgtem abba a nincstelen, háborús tavaszba.

A négy osztályt szülőfalumban, a Bákó megyei Klézséhez tartozó Somoskán végeztem, magyarul, a második ciklust román nyelven.

A hét elemi után Székelyudvarhelyen tanultam. Hat évi küzdelem, kemény felkészülés után tanítói diplomával jöttem a Szeret mentére. Hét évig tanítottam, majd egy sikertelen vizsga következtében otthagytam a tanügyet. Diesel-mozdonyra kergetett a sors. 1975 óta lovagolok ezeken a sok ezer lóerős masztodontokon. Az Aranyos Beszterce gyémántcsillogású vizének  szomszédságában, meg a bivalylassú, de veszedelmes Szeret mentén futok versenyt a széllel.

Gondolom, bemutatkozáshoz elég ennyi…

A szerkesztő megjegyzése, 2006-ból:

Az alábbi néhány lap végül is nem került be az időközben – 2005-ben – a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatalnál megjelent Csángó küzdelem c. emlékírásba, amelynek fülszövegében Demse Márton tovább írta félbehagyott élettörténetét, elmondva azt is, amit akkor (még) nem vethetett papírra:  „Szabadidőmben átugrottam a Kárpátokon erdélyi magyar szóra. Ilyenkor dühöngtek örömükben a belügyes elvtársak. Munkához juttattam őket, fitogtathatták hazafi mivoltukat. 1990 decembere óta világot látó útra léptem. Budapesten hallgatom a csángóföldi híreket.”

1. Gergely Tamás:
   2010. június 2. 07:49

   Emlékszem ennek a szövegnek a közlésére. Szerzõje mgekeresett a szerkesztõségben, Scinteia Ház, harmadik emelet, táskájából került elõ a szöveg, talán több is, illetve hosszabb volt. Mi egy IM-be, irodalmi mellékletbe tettük be Szilágy N. Sándor szómagyarázataival.

   Úgy emlékszem, se a szöveget, se a megjelent írást nem juttattam el a szerzõnek, emiatt mai napig furdal a lelkiismeret. Nagy megnyugvás volt számomra, hogy évekkel ezelõtt megláttam, hogy a könyv megjelent, vagyis a szöveg nem veszett el.

   Ide tartozik még, hogy én addig Demsérõl nem tudtam, úgyhogy megjelenése kissé megzavart: elsõ percekben nem is tudtam, hogyan viszonyuljak egy olyan tollforgatóhoz, aki annyira nyiltan beszél megpróbáltatásairól, vagyis összeütközéseirõl a Szekuritátéval.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ