Dancs Artur: A különös szilveszter
A kis virtuális társalgónkba, amit hárman, a barátnőimmel, a lányokkal tartunk fenn pár éve, napi rendszerességgel mindannyian betérünk egy-egy kis időre, hogy szétnézzünk, ki miről értekezett a másikkal, elmondani mindennapi ügyes-bajos dolgainkat, kisebb-nagyobb örömeinket, kikérni a többiek tanácsát vagy véleményét döntéseinkben, egyszóval évtizedekre visszanyúló barátságunkat ápolni. Néha csak ketten beszélgetünk, néha mindhárman összejövünk: Adrien Magyarországról, Zsuska Angliából, én meg onnan, ahol éppen aznap vagyok a világban. Ilyenkor, ha hárman vagyunk, s valamihez az ember hozzá szeretne szólni, gyorsan kell tudnia gondolkodni, reagálni és fogalmazni, mert ilyenkor a társalgás fonala olyan gyorsan futkos össze-vissza életeink minden kis zegzugát bejárva, hogy ha nem vagyunk elég ügyesek, mire válaszolnánk, a másik kettő már nem is arról, hanem egy negyedik témáról beszélget. Elmondhatatlan értékű ajándék ez a technika részéről számunkra. De úgy gondolom, hogy megérdemlünk ennyi ajándékot annak ellenében, amit ugyanakkor – szépet és értékeset – elrabolt tőlünk az idők során.
Kézművességi ötletek és gyermeknevelési kalandtúrák, szakmai meg lelki vívódások láncfűzérében, az életemet emelve terítékre azt mondja Adrien a minap:
“Mindig arra gondolok, amikor olvaslak, hogy te tényleg minden percet megélsz az életből, ez jó, ennek örülök, ugyanakkor ez tőlem olyan messze van, és kicsit olyan, mintha felapróznám magam.”
Egyik nap a kapuzárási pánik is elhangzott – kivetítve tágabban vett értelemben az egész életemre – és én visszakézből kinevettem, mert annak hosszú, nagyon hosszú pániknak kell lennie, mert nekem jó tíz évvel ezelőtt, ezt még valaki felvetette – akkor némileg szemrehányás gyanánt. Adrien véleményében nem volt semmiféle ítélkezés, csak találgatás. Ha ez a kapuzárási pánik az, ahogyan mindennapjaimat élem meg, akkor egy dolgot sajnálok csak: hogy húsz évesen nem volt elég eszem, sem lehetőségem, hogy így éljem az életet. Úgy, mintha minden nap az utolsó lenne, az utolsó lehetőség elkapni, megtapasztalni, elérni valamit. Félreértés ne essék, ez nem jelenti távolról sem azt, hogy mindenhol ott akarok lenni, mindent s mindenkit magamévá akarok tenni, hanem csak azt, hogy ott, ahova eljutok, s azt, amit megkapok, legyek képes a lehető legmélyebben, legalaposabban megélni.
Egy újabb ilyen évet magam mögött tudva estem be az év utolsó napjának délelőttjén, túlzás nélkül állítva, a Kennedy reptérről egyenesen az ágyamba. Londonból jövet kérdezgették emitt-amott, hol leszek éjfélkor – gondolom, mert mindenki azt hiszi, a New York-iak ilyenkor egyébre sem vágynak, mint a Times Square-en gyúródni, ami olyan hamis szteretípia, ami addig sem igaz, amíg a naiv ember kigondolja – és vidáman mondogattam, hogy az ágyamban mélyeket szuszogva, esetleg hangosan horkolva, de ha mégis megébrednék az éjféli tülkölésre, akkor legfennebb elvánszorgok az ablakhoz, hogy meggyőződjek róla, most sem jött el a világvége még, benyomok egy konyakot, és alszom tovább. Na, hát, ez sem hangzott úgy, mintha két végén égetném az életem gyertyáját, de persze, ha valaki ezt sütné rám, esetleg pont Adrien barátném, akkor elfogadnám, nem tiltakoznék, hogy nem így van. Elkezdtem kutatni az értelmezései után ennek a gyertyát két végén való égetésnek, és akárhol kerestem, mindig valami negatív önrongálásra próbált rávezetni. Pedig ez egyáltalán nem így van. Nem minden esetben van így.
– Annyit élek egy-egy héten, mint amennyit egy normális ember egész életében nem, ezért nem vagyok én normális – szoktam mondani, amikor már nagyon kifárasztott egy zsúfolt hét. Kijár nekem ez a kis béke az év utolsó óráira. Nem, mintha ezzel arra akarnék célozni, hogy az év többi részében zaklatott lennék. Csak az más. Az pörög.
Láttam magam kívülről: átlósan feküdtem hanyatt az ágyon ernyedten, egyik lábam az ágy karfáján a falnak támasztva magasan, csak úgy csupaszon, zokni nélkül, a másik meg lelógatva az ágy mellé a földre, a fejem is valahol szanaszét volt. És ebben a pózban kitaláltam, ami azokban a napokban kikerekedett gondolataimban, hogy ha most jönne valaki, akivel őszintén képes lennék beszélgetni, azt válaszolnám kérdésére, hogy az év legfontosabb mozzanatai számomra az anyámmal töltött napok voltak a világ különböző pontjain, a lányokkal összehozott találkozásaink – szintén a világ különböző pontjain – és az a két napos budapesti örömlátogatás, amiről korábban három mesét is elmondtam itt.
Azokban a napokban minden beszélgetés, amibe belehallottam, vagy épp passzív részese voltam, kifejezetten arról szólt, ki mit főz és eszik, és milyen programokat tervez karácsonyra, újévre. Nekem ez tűnt nagyon távolinak, arról nem beszélve, hogy nagyon nem tudtam volna hozzászólni, hisz a legkevésébé sem készültem semmivel, a valóság meg engem igazolt: szó szerint a karácsonyi – a Gourmanoffban, a Brighton Beachen korábban bevásárolt – töltöttkáposzta mellől hívtak be dolgozni huszonötödikén egész hetes útra. Várható volt, ebben a szakmában ez egyáltalán nem okoz senkinek meglepetést, és engem sem érintett sem rosszul, sem jól, csak öltöztem, és mentem. Höki barátnőm még ennél is optimistábban értékelte ezt, mint egy olyan lehetőséget, ami keveseknek adatik meg: még több kriccmaccot látni, ahogy mi egymás közt a karácsonyt emlegetni szoktuk. Csuda-e hát, hogy én imádom a barátaimat? Mert ahogy Höki mondta, nekem is pont az járt a fejemben, mennyire szerencsés az, hogy ha az ember Ádventkor megjárja magát New Yorkban a díszbe öltöztetett kirakatok közt a Fifth Avenue-n, a Champs-Elysée-n és az Avenue Montaigne-on, ahol ha még élne Marlene Dietrich, minden bizonnyal kilesne titokban az elbarikádolt ablakán az utca pazar fényárját meglesni esténként, majd a Hollywood Hillsen les be a pálmafákkal szegélyezett lakások óriási ablakain a karácsonyfa után kutatva egy rövidnadrágos, fülledt estén, vagy Santa Monicán bambul bele a színes égőket viselő kókuszpálmákon, fürdőnadrágokat vásárol Jingle Bells mellett a délutáni napfürdőzést követően Fort Lauderdale kellemesen meleg estéjén a karácsonyi bazárban, Osló korcsolypályája mellett vagy a Koppenhága csatornái mentén felállított télivásáros bódék melegében illogatja a mazsolás glögöt rummal, vodkával vagy csak magára. És mindennek tetejébe ezt még a Crew Control is megspékeli a csonkahéten egy londoni úttal vagy egy új úticéllal az életemben, Seattle-lel, amiről, biztos vagyok benne, hogy sokszor fogok még említést tenni, hisz elbűvölt a bája.
Ez után kifejezetten jólesett lelógó lábbal feküdni az ágyamon a meleg szobában egy pohár bor mellett, és elkönyvelni az év számomra legfontosabb pillanatait.
– Egyedül? – ilyet csak olyasvalaki engedhet meg magának megkérdezni, aki nem ismer. Az én barátaim nem kérdeznek ilyen butaságokat. Legfennebb, ha valamilyen új, fiatal szőkéhez kapcsolódó románcról szeretnének hallani, amiről sejtésük lehet mindennapi beszélgetéseink alapján. De barátaim is tudják, mennyire fontos egy-egy mozgalmas időszak után számomra az egyedüllét és a csend. A magam csendje, ami lehet sistergő, lehet zajos, lehet, fényképezős, csavargós, attól függően, mihez van kedvem épp az utazásokat követő zokni-állapotban.
Azokat a pillanatokat hívom így, amikor az ember egy feladat, egy küldetés, egy utazás, egy jó előadás, egy siker, egy kudarc vagy akármi végén ott ül a nagy csendben kiürülve, mégis feltöltődve lelkileg, agyilag fáradtan, fejében a zúgó elmúlt történésekkel, és csak néz ki magából. Ilyenkor annyira el tudok tompulni, hogy még a világot is képes vagyok szeretni egy-egy pillanatra.
Anyám soros, féléves amerikai tartózkodása átnyúlt januárra, így azok a pillanatok is joggal számíthatók bele az év kedves pillanatainak elkönyvelésébe. Nem óhajtottam a zavaros politikai helyzetnek sem anyámat, sem magamat ismét kitenni, mint érkezésekor, amikor a törökországi puccs idején ő éppen az isztambuli Atatürk repülőtéren volt transzferben, ahol lövöldöztek, és tankok nyomultak minden irányból a rezsimet megdöntendő. Anyám túlélt már ennél kritikusabb helyzeteket is, de úgy gondoltam, mégiscsak jobb az mindenki számára, ha Európa felé vesszük az utat az eleve megváltott repülőjegy ellenére, ami törökországi átszállást írt volna elő, nem mintha Európában békegalambok repkednének a felhőtlen égen, ott mégiscsak otthonosabban mozgunk. Azt is eldöntöttem, félúton legalább elkísérem, és Londonban majd egy szatmári gépre felsegítem. És örültem, hogy sikerült belelopnom magunknak egy londoni délutánt is. Nem tudom, anyám ugyanilyen nagy lelkesedéssel fogadta-e élete első londoni látogatását, mert szegénykém habitusában az időzónákon át ide-oda ugrálni, nem foglal el központi helyet, és olyan fáradt volt, hogy sok boldogságot nem tudtam leolvasni az arcáról, főleg, hogy felváltva hol hózápor, hol ónos eső keserítette meg létünket London belvárosában, ahol jó társaságnak Zsuskánk is csatlakozott hozzánk, nem mintha neki sem lett volna kellemesebb elfoglaltsága az embertelen időben, hanem mert az anyu első látogatását szerettük volna emlékezetessé tenni. Csuda-e hát, hogy imádom a barátaimat?…
Igazából tisztában vagyok vele, hogy a körülmények ellenére is fontos élmény volt anyu számára Westminster és a Buckingham palota is, de leginkább korábban tett ígéretem beváltását szorgalmazta: az igazi angol bífsztéket vacsorára. És erre a palota tőszomszédságában, a Buckingham Roadon sort is kerítettünk.
Anyám kérése volt az is, hogy húsvétra mennék haza. Vannak szüleinknek ilyen kívánságai, amelyek mögött mi, a távoli helyekre csavargott gyermekek nem mindig értjük a lényeget. Világéletemben olyan volt a munkám, hogy az ünnepeken dolgoztam, talán akkor többet is, mint máskor, engem tudat alatt nem motivál egyik ünnepnek sem a közelsége, ugyanakkor tudom, hogy nem a magam fejével, hanem az övével kellene látnom a dolgokat, és legalább megpróbálni megérteni, hogy számára az lenne az ünnep. Nem, mintha nem főzne egy lakodalmas tömegre valót minden körülmények között, hanem mert akkor nekem tenné, és az én jelenlétemben szűrné le a húslevest a zöldségekről, hogy melegében nassolni lehessen, és ki-be rohangálna a konyha és az asztal között, egy pillanatra sem ülne le, csak esetleg, amíg koccintunk egy pálinkával. A válaszom, mint mindig, most is az volt, hogy nem ígérem, de nyilván elkezdtem agyalni rajta, hogyan valósíthatnám meg anyám eme óhaját. Nem húsvétra, de május elejére toppantam be a szülői házba, és noha mások már elfelejtették a húsvétot, anyám azt varázsolt nekem. Még a padlóvázába állított fűzfaágon is, amin télen gömbök, tavasszal kifújt hímestojások szoktak lógni, ott volt a húsvéti díszítés, és jött a sonka tormával, az oldalas, diós és mákos kalács, és minden, ami a húsvéthoz járhat.
Azt a pár napot akkor jobbára a házban töltöttem. Beszélgettünk, hallgattunk, néha csak néztem, amint tesz-vesz, s ha elment valamit még bevásárolni, nehogy éhen pusztuljunk a megpakolt hűtőszekrény és spájz mellett, ahová már egy doboz gyufát se lehetett volna berakni – ha annak bárminemű értelme is lenne – akkor visszavonultam régi szobámba, ahová anyu megengedte világgá menetelemkor, hogy egy könyvespolcot megpakolva emlékeimmel átmentsek. Noha manapság mind kevesebb alkalmam és hajlandóságom mutatkozik az ilyen fajta múltba révedésre, az az érzésem, nagyon sok időt is el tudnék ott tölteni a könyveim, a kézirataim, mindenféle jegyzetek, fotóalbumok, emlékek, vacak kis kacatok közt, és túrni-túrni az egyszer volt dolgokban, mint valami nagyon, de nagyon távoli világban. Nem zökkenőmentes az sem, nagyon óvatosnak kell kellem, hogy hová nyúlok, mert mindenhonnan előkerülhet valami, ami olyan kellemetlen szájízt hagy, hogy eszembe jut azonnal, miért is vállaltam azt, hogy feladok mindent, és teljesen tiszta lappal újraindítom az életem a semmiből az óceán másik oldalán. Nem nagyon csámborogtam el otthonról, teljesen jó volt ez így, nem hiányzott senki, és én sem hiányoztam senkinek, kivéve azt a néhány embert, akiket minden távolságok és utak ellenére is továbbra is A barátaimnak tartok. De napközben ők is el vannak dolgaikkal, egy-egy este léptem le barátkozni, babázni vagy csak egy asztalnál ülni, és hallgatni őket, amint mindenfélékről beszélgetnek. Mert, ha otthon vagyok, az én barátaim kisebb-nagyobb létszámban valahol mindig összegyűlnek a tiszteletemre, sokszor ez az egyetlen alkalom az évben, hogy így együtt legyenek, és ez nekem olyan jóleső érzés. És ebben a baráti körben nem én vagyok a szószóló, nem én vagyok a központban, és nem nekem kell a legtöbbet beszélnem, csak ott kell lennem, és hallgatnom a történeteiket autókról, gyermeknevelésről, munkáról, házépítésről. Persze, előkerül egy-kettő az én történeteimből is, de ezekben az együttlétekben nem ez a lényeg, hanem maga az együttlét. Talán a legszebb esti pillanat tavasszal az volt, amikor a fiúkkal a sültszalonnás vacsora után Miska tornácáról felsétáltunk a kerten át a hátsó hegyi útra, és a holdfényben söreinket lóbálva jó nagyot kerültünk hatalmasokat mondva és hangosakat nevetve életeinken, olyan nagy vidámságban voltunk, hogy fellármáztuk a környék valamennyi házörzőjét, de rajtuk kívül nemigen zavart meg bennünket senki sem ebben a feneketlen nagy jólétben. Csuda-e, hogy imádom a barátaimat?…
Nyár végén kerültem haza ismét, átdolgoztam a nyarat, és szándékosan augusztus utolsó felére terveztem a szabadságot. Tudtam, hogy nem Szatmáron akarom ezt eltölteni, nem mert nem szeretem már szülővárosomat, hanem mert annyi év után hiányoztak a hegyek, a Hargita, az utak, és persze, a bátyó a Hargita tövében, akivel az egész év folyamán rendszeresen elosztjuk a világ dolgát hosszas telefonbeszélgetésekben, s ő olyankor mindig biztosít felőle, hogy a szederpálinka és az áfonya, ami az én részem belőle, jól el van téve, ám, ha esetleg úgy tudom, hogy nem kerülök haza netán, jobb ha szólok, nehogy reája romoljék ott a korsóban. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy anyám rosszallását váltanám ki azzal, ha semennyit nem tartózkodnék a közelében, hanem Székelyföldre és Budapestre mászkálnék, ezért úgy gondoltam, ismét mindenki számára megfelelően kedvező megoldást kell találnom, és együtt mentünk el a hegyekbe. Szováta, Udvarhely, Csíkszereda, fürdés, napozás, bátyó, beszélgetések, kalandos utazások, emlékek, a mesés, jólismert, és oly nagyon hiányolt tájak, minden ott volt nekünk. Sőt, Höki javaslatára, akivel elkerültük egymást ez alkalommal, sikerült egy délelőttöt lopnom magamnak Csíksomlyón is. Anyám remek csavargótárs, ezt az amerikai félévek is mindig megerősítik, fáradhatatlan felfedező, gyalogló, vállalkozó szellemű utazó, és nagyon hálás utitárs is, aki issza az információkat adott helyekről, és alaposan szemügyre veszi, kitartóan tanulmányozza és elemzi a különböző tájak embereit is.
Nagyon kevés emberrel tudok fesztelenül, önfeledten nagyon jóízűeket csavarogni, épp ezért legtöbbször egyedül teszem meg a fontos csavargásokat, de kétségtelen, hogy anyám mellett Zsuska egyike azoknak, akikkel gondolkodás nélkül nekivágok az utaknak. Úgy hozta az év, hogy a lányokkal több alkalmunk is volt együtt lenni, külön-külön és mindhárman együtt is. Zsuskával az év során több-kevesebb gyakorisággal találkozunk, ha Londonban járok, s olyankor a nagy beszélgetések mellé mindig valami jó kis program is belopakodik, egy kirándulás, egy séta, s az immár hagyományos sztékvacsorák valamelyik fogadóban az út szélén. Adrienhez pedig az ősz vitt el, az otthoni szabadságolásom utolsó napja. Abban pedig minden épp úgy volt tökéletes, ahogy volt: az érkezés nevetésbe torkollott pillanatától a biatorbágyi vörös szőnyegen, a kerti hintán az éjszakáig tartó beszélgetéseken át a viadukton tett sétánkig, a nagy családi étkezésekig, a gyermekeket hátrahagyva, szigorúan csak felnőtt társaságban való csintalankodásig a környékbeli játszótéren. Még az amúgy mindig kellemetlen ízű elutazás napi autózás is a reptérre sokkal kellemesebb volt Adrien mellett az autóban.
Noveberben unszolásomra végre Zsuska döntött úgy, visszalátogat New Yorkba. Két éve, amikor Adrienékkel együtt amerikai körúton nyaraltak, épp csak egy közös napunk jutott New Yorkra, amikor mindhárman együtt lehettünk. Zsuska korábbi New York-i élményeit leginkább a Sandy hurrikán árnyékolta be, s az ezt követő áramkimaradás és hideg. Örültem, hogy ezúttal sikerült végre hosszabb időt és kellemesebb körülmények között együtt lennünk a Nagy Almában, és ennek mindenféle oldalát alaposan ki is használtuk. Adrien pedig virtuálisan volt velünk a társalgóban minden nap.
De legjobbak akkor vagyunk mégis, ha mindhárman vagyunk. Emlékszem, hogyan vonszoltam be magam a londoni szálloda recepciójára egy tizenórás los angeles-i repülés után, és egyéb gondolatom sem volt, csak az ágy és egy konyak, amikor a Copthorne könyvtárnak becézett bárjában az egyik ernyős lámpa takarásából felbukkant két vigyorgó és ragyogó ismerős arc. Hetekig terveztek titokban a lányok, hogy ezt a meglepetést összehozzák. Nekem, de főleg magunknak, egymásnak. Ebben persze, Adriennek kellett a legnagyobb utat megtennie, hiszen neki kellett adott napon, adott időben Magyarországról odarepülnie, ahova tudták, hogy én is érkezni fogok, és hogy Zsuskának se kelljen majd elszakadni tőlünk semennyire sem, a Copthorne-ban vettek kis zobát maguknak is. Mondanom sem kell, hogy az álom kiszökött a szememből, és vége-hossza nem volt az örvendezéseinknek. Egy környékbeli kisvárosba mentünk csavarogni, valahogy a nagy londoni zaj és felfordulás egyikünknek sem hiányzott, majd a rég tervezett nagy közös sztékvacsora után néztünk. Ami elmaradt ugyan, és mi egy benzinkúton kötöttünk ki gyalogosan valami külsőségen hangosan kacagva magunkon és a helyzeten, amelynek felvázolása nem lenne annyira vicces, mint amilyen maga a helyzet volt, amint hárman éhesen sztékvacsora helyett egy kietlen benzinkút kisboltjában vásárolunk fel száraz szalámit és sajtot, hogy éhen ne pusztuljunk az idegenben, és onnan visszaröhögtük magunkat az erdő szélen az útpadkán sorakozva a hotelszobánkig, ahol hajnalba nyúlóan osztottuk a dolgokat. Másnap még egy kastélylátogatásra is futotta, mielőtt szétszéledtünk volna, a Nymans birtokon. 2015-ben New Yorkban voltunk mindhárman együtt, 2016-ban Szatmáron – amint erről egy tavalyi mesében hosszabban is szót ejtettem – a tavalyi év Londonba vitt bennünket. És már akkor eldöntöttük, hogy ezt meg kell ismételni. Így Adrien októberben ismét repülőre ült, és velem egy napon megérkezett Londonba, hogy mindhárman ismét a Copthorne és Miss Marple vendégszeretetét élvezhessük. Bár, nagyon sokat nem rontottuk a levegőt a szállodában, első este Brightonban tekeregtünk, és nagyon odafigyeltünk, hogy a sztékvacsorát le ne késsük ismét, másnap pedig Windsorba látogattunk. Zsuska már elvitt engem oda, de vágytam visszamenni, és végiglátogatni az egész kastélyt, erre pedig egy teljes napra volt szükség, ami most előttünk állt.
Ebben az évben én életemben először bejártam a tarka-barka San Juant, Puerto Ricóban, tucatszor is bekalandoztam Los Angeles minden zeg-zugát, Párizst és Londont, a Skandináv országok legszebb nagyvárosait, Bostonban és Floridában időztem, a mesés San Franciscoban, de talán mindegyiknél legjobban ezt a windsori látogatást szerettem barátaimmal. Azt a napot senki nem veheti el tőlünk. És Zsuskánk dícséretére legyen mondva, miután hazavezetett bennünket a hosszú úton a Copthorne-ba, semmi jelét nem mutatta ő sem a fáradtságnak, és késő éjszakáig folytattuk a beszégetést a szobában, reggel pedig az étteremben, ahol Kinga volt olyan bájos, és megvedégelte reggelivel a lányokat:
– Ő Kinga, aki festményrablásban lesz tettestárs egyszer, amikor majd megszökik a kertészekkel, merthogy amazok ketten vannak, s ikrek, de legalábbis nagyon hasonlítanak – mutattam be copthorne-i barátnőmet és jótevőmet, aki kávéscsuporban csempészi nekem oda a konyakot érkezéskor, és ő meg jelezte, hogy ismeri jól a lányokat – olvasott már róluk a meséimben. Csuda-e hát, hogy imádom a barátaimat?…
Valahol itt alhattam bele az emlékek futtatásába hanyattfekve az ágyon, zokni nélkül, egyik lábam a falnak támasztva az ágy karfáján, a másik lelógatva a földre, a fejem… a fejem meg az is ott van valahol. Csak arra ébredtem, hogy éjfélt zajonganak lenn a városban. A Times Square tüzijátékának csak a fényvillanásai látszottak a tornyok takarásában, ennél többre nem is voltam kíváncsi. Benyomtam egy konyakot, és átaludtam magam egy következő esztendőbe.
Pontosan úgy, mint aki két végén égeti a gyertyát.