A demokrácia szele egyre keményebb kézzel tisztogatott a régi rend árkádjai alatt és nagy tervekkel díszítgette a falusi kerítésdeszkákat.
Igaz, hogy a háború ökre alaposan megtaposta az elemózsiás tarisznyákat, de ígéretekből nem voltunk szegények. És ha nem is jutott minden asztalra elegendő kenyér – mert akkor még a dolgozó paraszt nem tudta, melyik lábára álljon –, nem panaszkodott senki, akadt tennivaló bőven. Csak a putrivilág lakói idétlenkedtek, azon töprengve, melyik végén kellene megkezdeni a kolbászt, ha lenne! De nem volt.
A parasztok szétosztották egymás között a földet, nekik annyi sem jutott, ahová egy putrira való vályogot vessenek. A gyárról meg azt se tudták, hogy vízben kell-e bevenni vagy szárazon.
Előfordult olykor, hogy népnevelők megpróbálták munkára serkenteni a putrivilág lakóit, de ők se mondták, hol keressenek munkát, a cigányok meg nem kérdezték. (Lakatos Menyhért: A tudós ember. In: Csandra szekere, Szépirodalmi, 1981.)