Thomas Mann, ahelyett hogy szabadon kitalálta volna a dolgokat, a legszívesebben a valóságra támaszkodott. Jobban szerette a kitaláltak helyett a valóságos színtereket, az alakok alapvonásait és sok egyebet. Egyszerűen magáévá tette a valóságot, áthatolt rajta a maga módján, lelket öntött bele, ahogy mondta, a művészetével. Mint az irodalomtörténet számos nagy alakja, időnként ő is alkalmat adott modelljeinek a bosszankodásra, mert azok túlságosan naivan azonosították magukat a költői megvalósulással. (Katia Mann: Megíratlan emlékeim. Tények és tanúk. Magvető, 1976)