(E. Vilmos, alias Bélyeg Vili, csíkszerdai túratársunk, avagy egy túranapló 1980 aug. 20 – 31. között)

Augusztus 21, második nap

Naná, hogy Resicán külön buszt a kedvünkért nem állítottak be, a benzin-spórlásra hivatkozva, de ezt nem is nagyon erőltettük, csupán a „szívélyes miheztartás végett” megérdeklődtük. De a 11 órakor induló járat szerb (vagy horvát?) sofőrje csodákat művelt. Mind a huszonhármunkat hátizsákjainkkal együtt, és ugyanannyi szerb kofát, nagy, kerek kosaraikkal, lelkesen biztatva, istenelés nélkül begyömöszölt a rozoga buszba. Alig indult el a kehes jószág, csak mind topogott egy helyben, de mi nem tágítottunk és nem szálltunk le. Mr. Pomján Elek (P. Béla földrajztanár) túratársunk változata: „a sofőr be akart fogadni, a busz nem, a sofőr el akart indulni, a busz nem”! Dr. Bort Bele (B. Bori) változata: „a sofőr szerb volt, a busz nem”! Azt hiszem a sofőr, de leginkább a busz igen megkönnyebbült, amikor Krassóvárán (Caraşova), ezen a fura és rendetlen helyen, végre leszálltunk.
A dolinába gyömöszölt faluból eltávozva, a természet minden kényelmetlenségért kárpótolt. Ami ezután következett, maga volt a csoda. Nem maradt időnk a sopánkodásra, olyan lenyűgöző volt végig a Krassó szurdokvölgye. Zergeösvényen egyensúlyoztunk, amit nem kell szó szerint értelmezni, csak hát olyan keskeny, olyan „egyszemélyes” volt! Szédítő, függőleges sziklafalak felettünk, titokzatos barlangnyílásokkal tarkítva; kanyonszerű mederben harsogó patak alattunk. Talán Nagy Lajos és Luxemburgi Zsigmond árnyai is itt lebegtek a fejünk felett Krassó vára romjain.
Kristálytiszta, gyöngyöző víz – ez a Krassó kanyonja. A hajdani tengerfenék mészkőszirtjei ma csupaszon, ezerfelé szabdalva meredeznek mindenhol.
Férfijaink színe-java elment szerencsét próbálni a „Denevér barlangba” – miután felkapaszkodtak odáig, és megostromolták a bejáratot. Csak mi nők maradtunk, és néhány kényelmesebb pasas, miközben csoportunk filozófusa Konfu-Ce (K. Géza) is megszólalt, és filozófiai szóvirágokkal tűzdelt beszédében kifejtette elméletét a kísérlet haszontalan voltáról! Jóslata később telibe talált. Kár volt tölteni az időt a jelentéktelen lyukkal! Közben túravezető Szent János, aki szintén nem tartozott a botcsinálta barlangászok közé, élénken ecsetelgette a mediterrán klíma hatását a bánsági növényzetre. Eddig még soha nem látott orgona-, szeder- és galagonya erdőket fedeztünk fel.
Két órás út után boldog sóhajok kíséretében táboroztunk le a Proláz nevű gázlónál. Kiderült, hogy mindenkinek van sátra, mert a nejlon fóliákból Mr. Pomján Elek „nemzetközi valutáért” (pálinka) hamarosan mindenkinek megfelelő hajlékot épített két hutyuróból és egy jó erős zsinórból. Akkorát, hogy például Svejk (F. Jóska bácsi, tábori szabó) akinek pont olyan sapkája volt, mint a „derék katonának”, egész „háremével” (három hölgy társunk) elfért alatta. Ünnepélyes zászlóavatást is tartottunk. A Túrababa zöld, „Jöjjön Velünk – címeres” közadománya eddig túravezető Szt. János hátizsákján lengedezett. Főztünk, mostunk és tisztálkodtunk, majd előre sétáltunk a Krassó legvadabb szakaszához, ahol már ösvény sem volt. Innen visszatérve körül ültük a pislákoló tábortüzet, és megpróbáltunk tréfákat elsütni, de sehogy se ment. Pedig a szomszéd tanya karasován gazdája egy veder tejet is áthozott a patakon, de kedvünk ettől sem hágott magasabbra. Igen fáradtak voltunk, s még a szeplőtlen eget és a sziporkázó Holdat sem tudtuk kellő csodálattal megbámulni. Kivéve túravezető Szt. Jánost, aki álmatlanságban és hasmenésben szenvedett (de lehet, hogy fordítva volt!) s nem akart semmiképp sem lefeküdni (vagy félt lefeküdni!) Inkább vakuval fényképezgette az alvó társaságot.
Jaj! Szinte elfelejtettem, hogy közben elcsattant az első csók is! Egy fekete kan kutya szájon csókolta a Túrababát. Azután volt olyan hányingere a kutyának … és jöve a harmadik nap.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész