Debreczeni Éva: A kultúra oltára
Nem Pesten történt, amit hallotok. Ott ily regényes dolgok nem történnek. Előrebocsátom, hogy e történet szereplői valamennyien kiváló, képzett, értelmes és lelkes, művelt, szakmájukat magas fokon művelő emberek, akik a kultúráért mindenre képesek. Szó szerint: MINDENRE.
A sztori úgy indult, mint valami brazil szappanopera: hősnőnk egy esős szeptember eleji reggelen áll, kezében kifizetetlen számláit szorongatva, és könnyein át nézi a kilátástalan, szürke felhőket, amikor egyszerre megcsörren a telefon, és egy kellemes bariton megbeszélésre hívja üzleti ügyben. Repül a találkozóra örömében, hálát adva a deus ex machinának, ami ugyebár nem azonos a Singer varrógéppel.
A színen megjelent főhős egy húsz éve látott futó ismerős, egykori román újságíró kolléga, jelenleg a Kincses Város egyik jónevűből még jobb nevűre átkeresztelt könyvkiadójának tulajdonos-menedzsere. Hősnőnket beajánlották neki, mint olyan szerkesztőt, akinek a keze alól csinos kötetek kerültek nyomdába, majd napvilágra, igaz, nem ért és nem beszél magyarul, de azt meg tudta állapítani, hogy kiváló munkák.
Teázgatás közben röpke másfél óra alatt hősünk, nevezzük immár Don Ivének, felvázolja merész és nagyszerű, ámde igen titkos, és mint kiderül, sürgős tervét, melyben szövetségesül választja mit sem sejtő hősnőnket, a kultúra diszkrét papnőjét. A merész és nagyszerű tervek hullámai azon nyomban ellepik a kávézót, és hősnőnk szívébe reményt csepegtetnek infúzió gyanánt: egy olyan ember akar kiadni magyar könyveket, aki nem is tud magyarul. Ezért szüksége van megbízható munkatársra, aki “birtokolja” születéséből kifolyólag ezt a nyakatekert nyelvtörést. Kiadótulajdonosunk ismer olyan híres magyar írókat, költőket, akik Szatmár megyének valamely részén születtek és kultúrsztárok lettek, tele van velük a könyvtár. Példaként említi Ady Endrét, akinek szobrát mindig koszorúzzák, Kölcsey Ferenc, ugyebár, a himnuszos, meg aztán ott van még Szilágyi Domokos, Páskándi Géza, Dsida Jenő és a többi szobor. Még Petőfi is a mienknek mondható, hiszen neki is van több szobra meg egyebe a környéken.
Nomármost, a nagy és igen titkos kiadói prodzsektum, amiről persze megígérteti, hogy hősnőnk senkinek, soha, sehol egy szót se, tehát hogy vannak ugyebár ezek a híres megyénkszülöttei, ezeket kellene egy sorozatban kiadni, merthogy most a sorozatok idejét éljük, igen divatosak tévében is. Elöl megy majd Ady, ő viszi a többit. Vannak még a nagykárolyiak is, Kaffka Margit, Fényi István, meg Gellért Sándor is errefelé, szóval, elegen.
Mint valami Münchausen báró, a kultúra ágyújának lokálpatrióta golyóján ülve veszi majd célba ezeket a tájakat és embereket, mert az nem lehet, hogy adott polgármesterek ne szeressék a saját földijeiket, ha már olyan híresek lettek, és ne támogassák egy-egy kötet kiadását. Beléjük is lesznek írva mint olyan. Kell neki hirtelen most három kötet, Adytól kettő, meg egy Kölcseytől. De három hét alatt, na mondjuk négy, mert október elsején nagy ünnepséget szervez a kiadó ennyi és ennyiedik évfordulójára, s akkor lesznek bemutatva. Nemcsak ezek, hanem román lokális íróköltők, meg német sorozat is lesz. Most gyűjti a munkatársakat, toboroz.
Hősnőnk meghatottan el is fogadja az ajánlatot, amelyben természetesen meg lesz fizetve munkája, hogy nagyon meg lesz elégedve, szerzői jogdíjat fog kapni meg mindent, szerződéses alapon, totál törvényesen, adózva. Napok múlva kiállítják a papírokat, telefonon értekeznek majd a kiadó igazgatójával, aki szintén egy nő.
A Don Ivé által igényelt könyvek már létező kötetek reprintjei lennének. Hősnőnk javasolja, hogy inkább saját szerkesztésű, teljesen új köteteket készít, a szinte lehetetlent megkísérelve, a kurta határidő miatt, mert az azért mégiscsak más, mint újra kiadni egy már létező könyvet. Ráadásul ezt meg tudja oldani segítség nélkül, egymaga, cakkpakk.
Jaj, nem úgy van az ám, ahogy hősnőnk meg Móricka elképzeli! Kellenek elismert híres emberek is, mégpedig mondja is már, hogy kicsodák, akik híresek szerte megyében-országban, oda kell írni őket is szerkesztőknek, tanácsadóknak. Hősnőnknek mindkettő régi kollégája, megígéri hát, hogy szerepelni fog a nevük a könyvben, bár kisujjukat sem kell mozdítaniuk. Rendben, de kéri, ők is nézzék meg majd a munkát nyomtatás előtt, hogy meg tudják ítélni, nem valami értéktelen bóvli.
Ebben maradnak, hozzá is fog szabadidejében a nagy munkának, éjt nappallá téve és viceversa: címet ad, borítót tervez, verseket válogat, antológiához szemelget kritikákból, tanulmányokból. Tudományos előadásokból részletek, neves irodalomtudósok tollából, akik engedik idézni műveiket és nem kérnek jogdíjat, amiért újraközlik a szellemi tulajdonukban álló írást. Levelezget interneten keresztül a szerzőkkel, elmagyarázza, micsoda nagyszerű prodzsektben vehetnek részt, amikor is egy román kiadó magyarul ad ki könyveket. Hogy minek? Hát csak. Nagylelkű mindenki, ha a kultúra oltáráról van szó.
Éjjelente a három könyvön dolgozik hajnalig, minden egyéb tevékenységet – úgymint evés, alvás, főzés, mosás, takarítás – félretéve, miközben Don Ivé modern Odüsszeuszként bolyong összevissza az országban és Európában.
Meg is lesznek terminusra a könyvek, egy Ady-vers válogatás és egy Adyról írták monografikus antológia, Kölcsey összes versei beleférnek egy kötetbe, némi biografikus kiegészítőkkel, jó kis könyvecskék, biza.
Hősnőnkkel nagyon meg vannak elégedve, állandóan dicsérik, ez már gyanús. A kiadótulajdonos egy időre eltűnik, de az ügyvezető igazgatónő, aki szintén nem “bírja” a magyar nyelvet semmilyen szinten, és meg kell neki magyarázni, hogy Ady Endre esetében az Ady az nem keresztnév, hanem vezetéknév, ezen elcsudálkozik, szóval levelezgetnek elektronikusan, és telefonon is tartják a kapcsolatot.
Hősnőnk elküldi személyi adatait, hogy meglegyen a szerződés, s várja, várja, hogy aláírhassa, de a szerződéssel úgy jár, mint George Coşbuc anyja a versben: “Şi George nu mai vine”. (És George csak nem jön).
Megjelenik a telefonos színen még egy könyvelőnő, akinek szintén kérdései vannak a kötetekről, de a hősnő kérdésére, hogy körülbelül mennyi lesz majd a munkabére és mikor kapja meg, ő sem tud válaszolni.
Ekkor hősnőnk ideges lesz és ismét találkára hívja Don Ivét, aki huzamosabb váratás után megjelenik és egy kávé mellett elmagyarázza elképzeléseit a pénzbeli finanszírozásról, de ez olyannyira titkos, hogy nem mondhatja el, ám bízzon csak benne hősnőnk, mert meg fogja kapni a pénzét, amint beleszoknak az új könyvelők a munkába, mert épp most cserélte le az egész gárdát.
A három könyv már rég elküldve, és mikor már nyugtalanító a hallgatás róluk és a szerződésről, újabb levelek záporoznak az ügyintézőkre, de még tart a szál és nem szakad el a cérna. Ám láss csodát: további rendelések érkeznek az időközben szellemmé vált Donunktól, hölgyei által üzenve: kell még két könyv, de tüstént. Merthogy az ünnepség el lett halasztva bizonyos okok miatt, és amikor meg lesz tartva, már öt kötetnek kell készen lenni. Jöhet immáron Kaffka Margit, tőle prózát óhajtanak, egyik kisregényét, aztán Fényi István kerül fénybe, hisz ő is nagykárolyi illetőségű. Utóbbit már nem vállalja egyedül, megadja egy szakértő nevét, a neves kultúrember által szerkesztett versválogatást műszakilag ugyancsak hősnőnk kivitelezi.
Időközben kérnek még egy borítótervet Ady Endre románra fordított verseire, egy másik, román nyelvű sorozat első köteteként, a Világ Költői című szériában, ezt is megtervezi.
Szó esik még egy kortárs költőről, akiről senki se tudja, kicsoda és hol él, de valahol Szatmáron vagy környékén, így mondják, kéri az igazgatónő, szerezze meg a telefonszámát, mert ez az ember fogja fizetni az öt kötet kiadását a saját pénzén, a nyomdai és egyéb, úgymint hősnőnk munkadíjának kifizetését is. A költő neve Boros Sándor. Hősnőnk utánanéz a mindentudó interneten, nem találja. Nagy sokára megleli az SZPH honlapján, a Kultúra rovatban, románul: Boross Sándor (1891-1970), költő, tanító, Szárazberek szülötte, Debrecenben tanult pedagógiát. Ennyi. Tehát egy 40 éve halott ember kellene hogy hozza a pénzt. Holt ügy.
Az öt könyvet mégis kinyomtatják, kettőből kap mintapéldányt postai úton tragikus érzületű hősnőnk, miközben véletlenül megtudja, hogy ezeket az épp esedékes Ady-ünnepség és koszorúzás alatt-fölött-mögött-között fogják bemutatni nagy csinnadrattával. Őt nem hívják meg.
A megyei tanács a következőkkel támasztja alá a kitűnő és önzetlen vállalkozást: “Egy projekt, mely által a szatmári írók mint saját anyanyelvük legfőbb kifejezői, példaértékűvé lesznek. Különböző generációk és kultúrák képviselői vannak köztük, de összeköti őket a szülőföld szeretete, amelyből vétettek. Mindez folytatódni fog, mert hivatottak vagyunk pártfogolni bármilyen kezdeményezést a szatmári értékek reflektorfénybe helyezésére.”
További kérdések nyomán további ígérgetések jönnek ímélben, még egy jövendő saját kötet is, szerkesztőnőnk műveiből, szerződés és pénz viszont nem. Ám közben még egy Kaffka, egy Szilágyi Domokos, na de az meg románul, és egy Gellért Sándor, két hét alatt, rendel.
Hősnőnknél az utolsó szál cérna ott pattan el, mikor húsz percen át kell magyaráznia a könyvkiadó ügyvezető igazgatónőjének, hogy magyar verseket románra lefordítani nem is olyan könnyű, az nem két hét, ahhoz műfordító kell, nem valaki az utcáról, aki érti mindkét nyelvet, és hogy erre ő maga sem képes, bár egyéb csodákat már művel, mint az látható, de vízen járni nem tud.
Megszólal a telefon, de nem Don Ivé kellemes baritonja, hanem az irodalmi szerkesztőként feltüntetett dühös kolléga, ő nem tud semmiről semmit, csak ködösen, futólag, az utcán, elvárta volna, hogy tájékoztassák, mégis miféle irományokhoz társítják az ő nevét, nehogy már.
Akkor megfogalmaz egy elbocsátó szép üzenetet ékes román nyelven, melyben finoman és decensen felmondja nemlétező szerződését a kiadóval, postázza ezt a vállalkozás összes alkalmazottjának és nem akar többé hallani róluk. A három hónap munkájára ki nem fizetett bérét úgy tekinti, mint tandíjat, avagy áldozatot a kultúra ama bizonyos oltárán a szép magyar könyvekért.
Azt hihetnénk, hogy itt a VÉGE. Á, dehogy!
Egy hónap múlva megcsörren a telefon. Ismét a bizonyos régi dühös kolléga: megjelent a HATODIK kötet, ugyanazon szerkesztők neve alatt, hősnőnk nem is látta-hallotta, ámul-bámul a telefonba, hallván, hogy sajnos ez a könyv már olyan szakértelmetlenségeket tartalmaz és olyan helyesírási hibákat, amelyek miatt csak pironkodni lehet.
De hogy Shakespeare és Julius Caesar se maradjon ki a dologból, bár ők nem épp Szatmár környékén születtek: Brutus, mint tudjuk, derék, becsületes férfiú…
Pusztai Péter rajza
2011. január 20. 12:57
Törjön ki a nyaka, amikor betér a Brãtianura!!
2011. január 20. 17:07
…netán ismered a fej nélküli lovast…???