A kapitány felesége

Este volt. Kocsiztak a langyos, illatos levegőjű utcákon a kapitány és a felesége. Egy véresszájú hírlap redakciója előtt tömeg állott. Zivataros ülése volt a párizsi kamarának. Most jönnek dróton a hírek. A véresszájú hírlap pedig azonnal transzparentokon közli mindezt az utcával. A hatalmas üvegablakokban egymást váltják föl az óriásbetűs lapok. Most éppen egy kemény, nacionalista beszéd durva „slágvortjain” van a sor. És messze ragyognak az éjszakába a betűk:
„És miért teszi mindezt a kormány? Franciaországnak el kell veszni, hogy Dreyfus, az a nyomorult áruló s a hívei megbéküljenek…”
Kegyetlenül villognak a betűk. A sötétségben morogva silabizálja őket kint az utcán a tömeg. A kapitány látja. Megvetően néz le a kocsiból s föl az ablakokra. A kapitányné hangja sikongva tör ki, s az elrobogó kocsiból még elér a tömeghez egy-két zokogó asszonyi hang. (Vándormadarak a Riviérán. Budapesti Napló 1904. december 18.)

Folytatjuk