Mirèio – Provençal költemény / A szerelem éposza 12 énekben (részlet)

Szabad fejük fölvetve büszkén,
Táncot járnak, egyszerre ütvén
A döngő földre le dobogó lábukat;
Szélrohamok a tűzbe kapnak,
A lángok mind magasbra csapnak.
A sok szép táncoló alaknak
Orcája, homloka piros tűzfényt mutat.

Az udvart megvilágositva
Röpköd, csapong ezernyi szikra,
A síró zajba, mint a rőzse lángja ád,
A síp zengése szól kacagva,
Mint pinty sötétzöld lombozatba…
Ó Szent-János! ujongva hatja
Lépésed hangja át a terhes föld-anyát.

A tűz sírt és a síp sikongott,
A tamburin zümmögve zsongott,
Kitartón komolyan, miként ha könnyű szél
A tenger hullámát kihajtja
Lágy verdeséssel sziklapartra –
A táncos had magasra tartja
Sarlóját, s fenn cikáz fehéren az acél.

Kaszás legények hosszu sorja
Háromszor vígan átugorja
A Szent-János-tüzet, s lányok szórnak bele
Feltürt-ujjú, fehér karokkal,
Foghagymát sok teli marokkal,
Linkát, orbáncfüvet – s dalokkal
Kisérik karban ezt: – „Tekints közünkbe le!

Szent János, Szent János!” – kiáltják,
Köröskörül tüzek világát
Mutatja minden-egy halom s domb fényesen;
Mikéntha csillaghullás volna,
A szél a lángot felsodorja,
És füst s vörös fény egybefolyva
Kavarg a Szent felé, az alkony kékjiben.

Fordította Gábor Andor