Esik, hideg szél fúj. Ázottság, tócsák, kalimpáló esőernyők és sietés … Elvegyülök én is. Az egyik kicsi tócsában verébtetem. Átlépjük. Nem túl magasan társa köröz rikoltva, ahogy kicsi verébtorkából kifér:
segítsen már valaki !

Hosszan sikoltó csend lesz bennem, valami fennakadt és kellemetlenül szúr. Igen. A pillanat, amiben megállnom kellett volna a madártetem felett, és meglátja az a jajongó másik, figyelnek rá a földönjárók,
valaminek vége lett, egy szárnyalás lehullt, nagyon fáj . – Segítenénk, de nem tudunk, ti sem tudtok..
Zötyög tovább az aszfalt, a barátságtalanság , szürkeség. Mintha vinne valahova…

—

Nézek ki az ablakon borús februári délelőtt. Pontosan tíz óra két perc… Tíz óra öt perc – nem repült át egy
madár sem. Szünet van? Aztán jön egy…

Madár röptével
tusrajz a szürkefényben
pontosan kimér.