A rettenetes angolt Munsch-nak hívják. Doktor. A mese Monte Carlóból érkezik. Folytatásos mese. Az egész Riviéra lázban van. Érkezett Nizzába egy rettenetes angol, aki naponkint átzónázik a monacói fejedelem kis országába, és reszket tőle Monte Carlo híres palotája. Munschnak egy gépe van ugyanis, és a rulett-asztal úgy igazodik, ahogy a rettenetes angol nyerőgépe akarja. Amennyit akar, annyit nyer az angol doktor. A bank iszonyú summákat ajánlott már neki, hogy ne játsszék. Albert fejedelem vele dinézik. Minden percben jöhet a távirati hír, hogy a monte carloi bankot véglegesen sprengolta az angol, a rettenetes angol… Ez a mese.

És Monte-Carlóban sok a magyar. Ijesztően sok. Koldusok és kalandorok vagyunk egy kicsit mindannyian ez országban. Szinte három hónapon át kóborogtam a minap a rulettasztalok környékén. Nem éppen az arany szagáért. És tarka fölvételeim között a magyar tárgyú gyorsfotográfiák a legszomorúbbak. Úgy gondolom Krausz Emilt is láttam ott. És másokat is. Bele-belenéztem e híres pokol fütőműhelyébe is.

És nem hiszem, hogy a nyerőgép hírére már is nem utaztak el Monte-Carlóba magyar emberek. Pedig a rettenetes angol meséje – mese. Lelketlen mese. Az angol doktor vagy a bank strómannja, vagy olyan olcsó svihák, amilyen Cannes és Menton között százával akad. Emlékezem egy különös férfiarcú nőre, aki magát moralista írónak nevezte. A kíváncsiság elvitt hozzá. Mindezek a rulett-bölcsek azokra a morzsákra pályáznak, mik a monte-carlói asztalokról lehullnak. És nincs semmi rendszer – a rulett ellen. A legbölcsebb szisztéma sem ér többet, mint a Jean Lorraine hőséé, kiről Szent-Rulett címmel különben elég rossz darabot írt nemrégiben ez az elegáns párizsi ponyva-író.

Tessék beletörődni. Monte-Carlóban vajmi keveset lehet nyerni. Hadjáratot vezetni azonban abszolute nem lehet.

Egy meggazdagodott moszkvai fűszerest figyeltem egyszer három napig. Elég bolond szerencsével játszott. Nem nyert százezreket. Ilyen nyereségeket csak a bankkal barátságos francia, angol, amerikai újságok krónikáiban szoktak bezsebelni az érdekes játékosok. De nyert húsz-harmincezer frankot a moszkvai pasas. Ez négy napig tartott. Ötödik napon kezdett veszíteni, és veszített nagyon. Szerencséjére. Mert ha még az ötödik napon is nyer, másnap elszedik a belépőjegyét a bank emberei. Így szokott ez történni. A monte-carlói mesék semmivel sem igazabbak, mint a lourdes-iak. Aki Lourdes-ban visszakapja a leoperált lábát, bátran elmehet Monte-Carlóba bankot sprengolni, nyerőgéppel vagy nyerőgép nélkül. Azok a híres zászlós esetek is svihákságok. Ha valakivel megtörténik a nagy esetleg, hogy nyer, tisztességes summát nyer, a bank siet ezt fülébe kürtölni minden hivő léleknek, hogy – úgy-e lehet nyerni.

A rettenetes angol folytatásos meséje szerint a bank különtermet rendezett be Munsch doktornak. Legalább ne játsszanak ördöngős gépszámaival mások…

Nagyszerű… Ha csakugyan nyerőgépe volna a rettenetes angolnak, ha csakugyan olyan veszedelmesen tudna nyerni, legfölebb a Café de Paris tornácáról, a Radics Béla bús muzsikája mellől bámulhatna siránkozva a cifra kaszinóra. Oda ugyan be nem tehetné többet a lábát. A bank akkor szedheti el a belépőjegyeket, mikor akarja. Magyarázattal nem tartozik. Ez a regula. És lelketlen mese a rettenetes angol meséje. (A rettenetes angol meséje. Budapesti Napló 1905. január 19.)

Folytatjuk

Edvard Munch: Rulett-asztal Monte Carlóban (festmény)