Egy táska a kocsi ülésén. Hatalmas, fekete diplomatatáska. Valahogy ottfelejtették. Vagy éppen csak így utazott, magányosan.
Egy férfi elindult feléje. Lassan, óvatosan. Közelebb, egyre közelebb. Aztán már ott ült mellette. Olyan ismerősen, otthonosan. Hirtelen megragadta. Le akart szállni vele.
Akkor állt eléje a kalauznő.
– Ez a táska nem a magáé!
– Hogy nem az enyém?! Azt mondja?!
– Azt mondom.
– Ide figyeljen! Hát azért csak magamhoz vehetem a saját táskámat?
– Csakhogy az nem a saját táskája.
A férfi egy pillanatra elnémult. Odafordult a többiekhez.
– Hallottak már ilyet? Mégis csak képtelenség! Amikor az ölemben szorongatom ezt a…
– Nem tudom, mit szorongatott az ölében, de az biztos, hogy nem a táskát!
– Ide figyeljen! Én feljelentem! Feljelentéssel élek!
– Azzal él, amivel akar, de nem száll le a táskával!
– A táska az úré!
– Dehogy az úré! Az úr a kocsi másik végében ült. Én láttam.
– Mit látott maga?!
– Nagyon is jól láttam, ahogy…
– Ugyan, kérem! – És most már indult kifelé a táskával. – Elég ebből az ostoba fecsegésből! Leszállok!
A kalauznő megfogta a karját.
– Azért nem kell olyan nagyon sietni! Mondja csak, kedves uram, mi van abban a táskában?
– Hogyhogy?
– Hát csak tudja, hogy mi van a saját táskájában?
– Ez az! Mi van a táskában? Nyögje már ki!
– A tízóraim! Az van a táskában.
– És mi az a tízórai?
– Honnan tudnám? A feleségem csomagolta.
– Lássuk csak, mit csomagolt a gondos kis feleség!
A férfi egy tétova mozdulatot tett. A keze megállt a levegőben.
– Hát akkor majd én!
Egy kattanás, ahogy a kalauznő kinyitotta a táskát.
A táska fölé hajoltak. Dermedt, mozdulatlan arcok. Egy nő alig hallhatóan:
– Uramisten… egy csecsemő! Egy halott csecsemő!
Aztán megint a csönd. Ahogy csak úgy álltak és nézték. (Mándy Iván: A villamos. Kisregény, Magvető, 1981)