Ahogy elolvad a hó, mint a fölöslegesen kimondott szavak, feltűnik az alatta rejlő sorsszemét. Felfedhetővé válnak sáros tavalyi veszteségeink, gyűrött átverési pofaegyütthatóink, hőemelkedett megbuggyanásaink, kilyukadt rossz preferenciáink a jövőre nézve.

Keressük magunk alatt a múltat, fejünk felett a jövendőt, de csak a nagy szürkeség meg a penész esz. Moholunk itt-ott, enyhén szólva. Varjúfelhőkké válnak a nemmegmondtam-károgások. A bontott csirke mérges pulykatojáson kotlik. Azok vagyunk, amit eszünk, amit nézünk, úgy is nézünk. Ki. Halandó életlenségek. Pöszmölődünk.

Zajlik a jég, hátán is megél, aki nem ugrik. Szamos vize folyik csöndesen, bár a nóta máshogy járja, bicegve. Valamit visz a víz, karádysan, talán palackba zárt szellemet, talán üzenetet egy lakatlan elszigetelet lélektől. Zavaros, miközben nem is Nyárád, de árad most már télen-nyáron, tisztára piszkos. Újságpapírt hord a szél, slágerszöveget nosztalgiára szaggat, dülöng. Mitsem érünk. Megrökönyödünk, mint a nedves fa. Tovább, tovább, fel búcsúcsókra, még nem vagyunk cimborák, mégis kántálunk naphosszat, utcahosszat. Siratjuk a semmit, a másét, a kölcsönkért mondatokat, az ellopott szép tevéseket. Hol van már a tavaszi ló?

Egyre többen kérdezgetjük, hogy aki még mindig vagy már kevésbé, azok csak kicsit? Lemondunk a tangóról is. Ma nékem, holnap néked se, élesen.

Nem várunk új évet, jó nekünk a régi, csak rosszabb ne legyen. De lesz.

Irigykedünk ághegyen, bari bég a zöld gyepen, őseink fennforognak, miközben dekadens lesz a világ, a zajos Európa, a nagy kosár, amit kapunk a fejünkre.

Értékválságba fúl a kulturális maszlag. Aki elmegy, sose jön már. Jóízlésünk távolodik tőlünk mint leprástól. Sóvárt nyaldos döglött sikamlós kecske, valamikori karácsonyfaundorral. Verébgaleri sipítoz a bokorban ugrásra készen, nyílt bicskával a zsebében.

Hová jutunk? Háromszöges kérdés. Választhatunk, de minek? Már az is túl dekadens.

Dekázunk.

Debreczeni Éva