„Életemet nékem jó bor tartotta, az is ölt meg, / Hajnalt nem láttam józanon én soha is. / Csontom szomjúhozik; bort most hints ez temetésre, / S idd ki pohár borodat, s úti barátom, eredj.” (Magyari István: Koporsó-felirat)

Az ajtó sötét volt és vaskos, kemény tölgyből faragták. Rutinszerűen nyomtam le a nehéz kilincset, siettem, a hó már a gomblyukaimon is kezdett bekacsingatni. Ismertem közelről minden lépcsőfokot, deszkát, mely a pincébe vezetett, abba a sarokba, ahol a félhomály már nem próbált felülkerekedni a cigarettafüstön. A pult előtt elhaladva megszokásból, unottan bólintottam.

A barátaim már vártak, és mivel én sem számítottam semmi, a szokásostól eltérőre, odabotorkáltam. Betéve ismertem mozdulataikat és ruhagyűrődéseiket a sziluettjükön, amint gondtalanul viháncoltak minden poháremelés után.

Mire kihámoztam magam a kabátomból és letelepedtem, a köményleves már elfogyóban volt. Nem késtem sokat, mégis javában elmélyülve és fülig belemelegedve osztották az eszmét. Egy ideig csak hallgatóztam, nosztalgiáztunk és irigykedtünk. Hamarjában elütötték volna az éjjeli delet, mikor mi már felhoztuk az ismerősöket (volt iskolatársaink egy része mára sikeres lett, többen családot alapítottak), rátaláltunk a legfrissebb pletykákra, megvitattunk könyveket, politikát és minden olyasmit, ami a fiatalságot foglalkoztathatja. Mindeközben sóhajtoztunk.

Minden ilyen kör felhorkanást egy másik kör sör követett. Vágni lehetett a füstöt és a mának élő, határtalan jókedvet. Majdnem teljesek voltak ezek az esték. Akkor lepődtem meg, hogy mennyire eltöltöttük az időt, amikor egy, az asztalról leesett csomag gyufa után hajolva, egy hónapnak tűnt, amíg a fejem újra a beszélgetés szintjére emelkedett. Eléggé jól kezdtem érezni a hangulatot, és ezzel akkor is sikerült megnyugtatnom magam, mikor már azon töprengtem ijedt csodálkozásomban, hogy kint tényleg tavaszodik, vagy csak én látok zöld rügyeket és a pinceablak előtt elfolyó, apró sárpatakokba csöpögő vízcseppeket. Még soha azelőtt nem sütött a szemembe olyan erősen fény, mint akkor.

A pincért, aki akkor töltött, még nem ismertem. Azt mondta, csak pár napja dolgozik itt, ő váltotta azt a lányt, aki elment szülni. Mindenesetre sokkal több tiszteletet tanúsított irántam, mint azelőtt ott bárki. A barátaim is, mind a négyen, évekkel elgyötörtebbeknek látszottak azokban a percekben. A beszélgetés egyre vontatottabbá vált, és már egyáltalán nem kötött le. Játszadozni kezdtem a cérnákkal, melyek a kabátom ujjának egy kifeslett szakadásából indultak útnak, és amelyek még pont úgy nem voltak meg az este, mint az új plakátok a kocsma falán, vagy a jövő évi bor a poharam mellett. Nagyokat ásítottam, és hol a fejem esett le, hol a szemem csúszott fel a fehér homályba. Utólag már jelentőségét vesztette, hogy még az sem tűnt fel, mégis mikor volt terhes az a pincérlány, ha én mindennap láttam és mégsem vettem észre rajta.

Mikor egy kicsit tisztulni kezdett az idő, két tenyerem közé fogtam ólomnehéz fejem, és a bódító füstben még súlyosabb gondolatokkal ültem magamban az üvegektől roskadozó, hamuval takart asztal mellett.

A pinceablakon belopózott a hajnali hideg, téli levegő, és én a sétabotomra meredtem. Egyik ismerősöm már nem saját lábán távozott el, és a többiek is lassan elmentek, míg végül magamban maradtam. Fel kellene ébrednem. Fel kellett volna ébrednünk.

* Az RMSZ 2005-ös körömnovella pályázatán dicséretben részesült, a zsűri által közlésre javasolt írás; a szerző székelyudvarhelyi. Megjelent: RMSZ / Színkép melléklet, 2005. május 14-15.