Albert Csilla: A hivatalnak packázásai és a szent őrület diadala

Gondolatok a házimoziban

Az alcím felidéző erejében nem nagyon bízva, sietek tisztázni: szándékom az volt, hogy Vörösmarty híres versére utaljak ( Gondolatok a könyvtárban), mert miközben a 2000–ben készült Longitude (Hosszúsági fok) című két részes angol filmet néztem, állandóan a „Mi végre”, „Érdemes-e” dilemmái csengtek a fülembe, amelyekkel oly hosszasan harcolt a versben a szerző, mielőtt megüzente, hogy „mi (volna a mi ) dolgunk a világon”?
Egyéb utalással is éltem: mentségem pedig az, hogy az alaphelyzet, amelyet végigkísérünk e különös szerkezetű filmben, végig amúgy is felidéz- ezer és ezer tudós, megszállott csodálatos-küzdelmes sorára.
A „hivatalnak packázásairól” Shakespeare Hamletje lamentál híres monológjában, s annak biza már több mint 500 éve. Azon tűnődik, vajon ha nem félnénk a „tartománytól, honnan nem tér meg utazó”, elviselnénk-e az ezernyi bosszúságot, amellyel a Hivatal lehetetleníti el a lendületet, a szenvedélyt, a méltóságot, az életet.
A film két főhősének sorsa azt sugallja: hát persze, hogy elviselnénk! A megszállottság gyönyörűséges szenvedélye túléli az előszobáztatások ezernyi roppanását. Jó esetben le is győzi azt.


Erős a gyanúm, hogy a XVIII. században élt John Harrison (Michael Gambom) ácsmester és fia, William (Ian Hart) heroikus küzdelméről és győzelméről nem tudunk túl sokat, habár bizonyára ezrek életét mentették meg a modern navigáció hiperpontos műszereinek korszaka előtt. Ha pedig mégis tudunk valamit- mondjuk a múzeumban állva, a csodálatos szerkezetek előtt, azt annak köszönhetjük, hogy az 1920-as években egy hasonlóan megszállott tudós, Rupert. T. Gould a maga megrendült lelkének egyensúlyát abban a célban találta meg, hogy az első világháború borzalmai miatt számára végleg „kizökkenni látszó idő ”(jaj, egy újabb evokáció….) megnyugtató ritmusát meghallja a valamikori ácsmester kronométereinek helyreállítása közben.
Sorsuk ilyetén módon fonódik össze, átívelve a köztükfeszülő  200 évet, és ezt az összefonódást a film végig követi. Párhuzamos szerkesztése csak az első néhány ugrásnál tűnik szokatlannak,  aztán valójában oly szépen összeér, hogy nem is lepődünk meg, ha a kilincset Harrison mester nyomja le, de az ajtón már Gould lép be…. (Talán ez a kulcsmondata ennek az írásnak-egyébként…) Egyszerre követjük nyomon egy rendkívüli találmány sorsát a XVIII. században és azt, ahogyan forradalmi újszerűségére felhívja a figyelmet egy tudós egy olyan korban, amely azt már jóval meghaladta. A tudomány szétágazó családfájának XX. századi hajtásaként halad visszafele, hogy megértse ősét, visszagyúrja annak bámulatos intellektusát a hallgató, ám valamikor egy egész élet szenvedélyes ábrándját doboló óraszerkezetbe.
Nos, ez az egyik ok – hogy fejet hajtson a teljesítmény, az ahhoz rendelt élet alázata előtt. De menekülés is ez – hiszen Gould a XX. század gyermeke – a koré, ahol a tudomány már képes elpusztítani az emberi civilizációt. A haditengerészetben szolgáló férfi idegrendszere képtelen megbirkózni az első világháború poklának emlékeivel, amelyek azt mutatják: mily kicsi is az ember. Afelé fordul, ami épp ellenkezőleg, azt mutatja, hogy nagy, nehézségei és megaláztatása idején és közben is az: a tudomány felé. Így talál rá Harrison hallgató óráira, amelyek neki, az egykori tengerésztisztnek nyilván különösen érdekesek és fontosak, hiszen a mester találmánya a tengeri hajózás biztonságosabbá tételének egyik alapfeltételét teremtette meg.
Igen ám – de most jön a Hivatal… Nem úgy van az, hogy megteremtünk, létrehozunk valamit, aztán learatjuk a babért. 1714-ben a rosszul bemért tartózkodási koordináták miatt 2000 angol tengerész lelte halálát. Ez a döbbenetes tragédia késztette arra az akkor regnáló Anna királynőt és a parlamentet: bizottságot hozzon létre annak érdekében, hogy megtalálják a hosszúsági fok pontos meghatározásának biztos eszközét. A komoly feladat komoly pénzjutalmat is jelentett, és többen pályáztak rá – sarlatánok, varázslók, tudósok…  Többek között John Harrison is  az órájával…
Nem követem most nyomon a stációkat, aki megnézi a filmet, részt vehet ebben a gyakorlatilag majd fél évszázadot felölelő küzdelemben, amelyben a nyilvánvalóan megtalált megoldást ezer módon gáncsolja el a hozzá nem értés, a szakmai féltékenység, a személyes hiúság, a pénz hiánya, a bürokrácia lassú, energiát és időt pazarló és mérgező gépezete. Ugyan kinek nem ismerős?. A dologhoz fikarcnyit sem értő dilettánsok vannak döntéshelyzetben, s az ügynél sokkal fontosabb a SZÉK, amiben ülnek. Nem nagyon akarózik onnan felállva közelebbről megnézni az ALKOTÁST, amit ráadásul egy egyszerű órásmester hozott létre. Ezt nem könnyű sem megbocsátani, sem elfogadni a számos tudományos címmel rendelkező bizottsági tagnak.
Elfogadni és megbocsátani valója persze inkább a méltatlanul előszobáztatott, leckéztetett és nem méltányolt tudósnak lenne, aki erre áldozta az életét. Csakhogy ilyes hívságokra ő ritkán ér rá- van ennél neki fontosabb dolga is: munkálkodni kell, hogy tökéletesítse tengeri kronométerét. Nem, arról persze nincs szó, hogy ne vágyna a díjra, és ne bosszantaná, ahogy a bizottsági tagok méregetik, és újabb értelmetlen bizonyítási eljárásokba és feltételekbe hajszolják bele. Arról sincs szó, hogy néha ne szakadna el a cérna – habár viselkedésének visszafogottsága gyakran bámulatra méltó, és az indulatosság is a kor fojtott feszültségű, udvariaskodó körmondataiban szikrázik fel csupán… Évek, évtizedek telnek, s alig mozdul valamerre az ügy, miközben az élet meg fogy… Hát sose lesz vége, vagy így lesz vége? Elismerés nélkül, a meglóduló remény és az azt lehűtő újabb kifogások hullámain sodródva a vég felé? Az az óra, amit már semmilyen módon nem tudnak kifogásolni, vajon előbb üti el a végső pillanatot, mint a győzelemét?….
És már nem is tudom, mit csodálok jobban ebben az emberben és a fiában: az újat alkotó szellemet, vagy a kitartást, amellyel mindig felállnak szétzúzott reményeik roncsai közül. Mert hát azért egy év 365 nap, és 10 év tízszer annyi, és újabb és újabb évek jönnek, és még mindig nem apad el a lélek ereje: mérnek, javítanak, megfigyelnek, jegyzetelnek egy kicsinyke szobában, amelynek ablakából csöppet sem javul a kilátás…
Erős a gyanúm: munka közben nem is nagyon figyelnek a kilátásra. Az óraszerkezetek alkatrészeinek labirintusában barangolva ritkán látnak ki a világra. Egyébként is: megvan a maguk szenvedélytől fűtött világa – és az kikezdhetetlen. Ha a Bizottság a kifárasztásra játszik, hát csúnyán elszámolta magát: a Bizottság ostobaságába igen, a Feladatba nem lehet belefáradni. Mert az maga az élet. ….Immunerősítőnek sem utolsó a lázas megszállottság – nem lehet véletlen, hogy egy olyan korban, amikor az átlagéletkor a mainak jócskán alatta volt, a mi mesterünk megéri a 80-at és a megérdemelt elismerést is.
Gondolhatnánk: késői korokban kevésbé háládatlan a tudománnyal foglalkozni- ámde a majdnem elfeledett kronométereket újraéleszteni akaró Gould sorsa bizonyos szempontból nehezebb, mint Harrison mesteré. Nincs megértő társa, harcostársa ebben a mindent betöltő szenvedélyben,  éppen ellenkezőleg, a magát elhanyagoltnak érző felesége elhagyja, vinnie kell a különvált férfi és apa stigmáját egy korban, amely –  legalább is szavakban, nem tűri, ha csorba esik a család szentségén. Ha elődjét szerény származása és társadalmi helyzete, őt magánéleti státusza teszi persona no gratává a tudományos életben. Idegi gyengeségéről nem is beszélve… Tulajdonképpen így talál ő rá Harrison mester szépséges óráira – a kifordult belek, szétroncsolt koponyák és tömeges gyilkosságok modernkori apokalipszisén átjutva az emberi szellem vigasztaló ketyegését hallgatja. Munkája talán nem is az a bizonyos önkifejezés és kiteljesedés, hanem inkább vágyakozás: megtalálni a bizonyságot, hogy van mégis értelme az emberi létnek. vagy csak meghallani ,ahogy csöndesen, kiszámíthatóan csobog az idő. Számomra a film talán legmegrázóbb jelenete, amikor Gould megérti/érzi, hogy ez a halk pulzálás veszélyben van, hogy megint jönnek bombák, és ezt sem lehet megmenteni… Ahogy térdel a menekítésre összecsomagolt óraszerkezet mellett, és könnybe lábadt szemmel néz – a film egyik nagy pillanata a számomra.

Miről szól hát ez a hosszú, ámde egy percig sem unalmas, különös alkotás? Szól a megszállottságról, a kitartásról, a szellem független erejéről, és persze szól vereségről, győzelemről, meg arról, hogy egyébként meg eléggé mindegy, győzünk-e vagy sem – hisz a páratlan ajándék – hogy van Ügyed, ami mellett mit se számítanak az élet rohadt kis dolgai, mindent felülír. Megvéd, akár meg is gyógyít. Lehet, csak ideiglenesen, ahogy Gouldot, de van remény, hogy társad akad, aki segít a csüggedésben. Az emberi silányság fertőző vírusa elkerüli az odaadásban fertőtlenített, tiszta szellemet.
S nekem szól ez a film mindazokról is, akiknek nem volt és nem lesz Gouldjuk, akiket nem őrzött meg a kollektív emlékezet, de akik beleépültek civilizációnk minden pillanatába, és akiknek ezt most megköszönhetjük a film utolsó kockái után.

2018. február 20.

Szóljon hozzá!