Lipót királyról szól e hír:

A király automobilon Monte-Carlóból Nizzába ment a nevezetes Corniche-úton, amely igen keskeny és magas. Egyszerre az út egyik fordulatánál észrevette a király, hogy egy asszony jön szemben az automobillal. Az asszony gyermekkocsit tolt maga előtt, a másik gyermekét kezénél fogva vezette. Kitérésre gondolni sem lehetett, s arra sem, hogy az automobilt megállítsák. És a király belefuttatta a vad automobilt a meredekbe, az út mellett elhaladó árokba. Az automobil az árokba zuhant. Összetört.

És csak véletlen, hogy nem tört ki a Lipót király nyaka is.

A monstrum, a gonosz, a koronás önző, inkább a maga nyakát kockáztatta, mint a szegény, polgári asszonyét s két maszatos gyermekéét. Hogy ez nagy és nemes dolog? Bizony az. Ebben az időben még, amelyben mi élünk. Mi baja lehet egy hatalmas királynak, aki életeket pusztít? Hiszen ma még talán szinte kötelessége ez.

És újra ez a régi nóta. De megrázóan tudta ezt mondani szegény, néhai madárarcú, angyallelkű Michel Lujza. Az ember kötelessége megérteni minden embert. És ha megértjük egymást, már szeretjük is. Nincsenek rosszak, és nincsenek jók az emberek között, Azok vagyunk, amiknek muszáj lennünk, s nem ismerjük még azokat sem, akikkel egy életet éltünk. Testvéreink az impresszionizmusban, a gyorsvégűségben, a rossz idegekben, a hirtelen ítélkezésben: okuljunk. Ne legyünk vagy próbáljunk ne lenni igazságtalanok – még a királyokkal szemben sem. (Király az árokban. Budapesti Napló 1905. március 4.)

Folytatjuk