Allegro con brio

2000. december. 15. Gaál András, a gyergyói-csíki festő természetesen még le nem zárt, de Csíkszeredától Barcelonáig, Marosvásárhelytől Washingtonig átívelő kiállításaival, képeinek sokaságával, munkásságának következetességével és töretlenségével olyan életművet teremtett, amelynek ihletett méltatásai már ott sorjáznak nem csupán katalógusok és folyóiratok tucatjaiban, hanem tanulmányokban és monográfiákban, az EMKE Szolnay-díjában és több más kitüntetésben.
Következésképpen a ma esti „laudator temporis acti”, azaz az elmúlt idő dicsőítője, nem csupán a jól ismert és elismert festőt köszönti most, hanem azt a képzőművészt, aki egyéni alkotómunkáján túl, rövid megszakításokat leszámítva, negyedszázadon át képes volt Gyergyószárhegyre vonzani az erdélyi és romániai festők, grafikusok és szobrászok színe-javát és olyan gyűjteményt teremteni, amely értő és gondoskodó kezekben nem csupán Erdély jelenének, hanem jövőjének is igazi kincse maradhat. Valamikor, a múlt század hetvenes évei második felében, már nem éppen kezdő újságíró koromban, ezeket a szavakat írtam le: „Ha egy alkotótelepnek is lehet művészi hitvallása, akkor a szárhegyinek föltétlenül ez lenne 1974 és 2000 között, tehát negyedszázados időszakban meghívni az ország legjelentősebb képzőművészeit, hogy az így elkészített és a Szárhegyen maradt művek maradandóságán keresztül nyújtsák majd keresztmetszetét az ország huszonöt éves képzőművészeti életének.” Hogy stílszerű maradjak, akkor még csupán arra gondoltam: „laudanda est tamen voluntas”, azaz már az akarat is dicséretes. Ma már azonban a kétezredik év talapzatáról nyugodtan, hitelesen és tiszta szívvel elmondható: Gaál Andrásnak, fáradhatatlan szervezőmunkájának, emberi tartásának és kitartásának, a különböző temperamentumú művészeket nem is olyan könnyen összetartó kiegyensúlyozottságának és a mások alkotómunkája iránti nagylelkű és nemes alázatának is köszönhető, hogy mindezek a szavak testet öltöttek és immár nem csupán elmondhatók, hanem láthatók, megnézhetők, fényképezhetők, filmezhetők és sokszorosíthatók.
Ötszázan-hatszázan – vannak minden bizonnyal jóval pontosabb statisztikák is – talán ennyien alkottak Szárhegyen az elmúlt negyedszázadban. És Gaál András nem csupán meghívott, nem csupán tárgyalt ilyen meg amolyan szövetségekkel és bizottságokkal a háttér biztosításáért, nem csupán beszerezte a művészet nélkülözhetetlen földi kellékeit, a papírt, a vásznat, a festéket, a követ és a márványt, hanem, ha kellett, rámázott, cipekedett, szállított és teszi ezt azóta is: óvja és menti nem nagy szavakkal és fellengzős szólamokkal, hanem két keze munkájával mindazokat az értékeket, melyeket a több mint ezer száz, Gyergyószárhegyen összegyűjtött alkotás jelent. Szűkebb és jóval tágabb európai környezetünkben is alig létezik olyan művésztelep, ahol a kezdetektől fogva minden munkát megőriznek és számon tartanak. Szárhegyen azonban ez történt és az utóbbi években ezért lehetett Erdély különböző városaiban vagy akár külföldön is több kiállítást rendezni a szárhegyi anyag válogatásaiból. Ennek az alkotói kincsnek az egyben tartása nem volt könnyű és nem volt egyszerű sem a közelmúlt parancsuralmi témák felé irányító kényszerében, sem a demokrácia nyitott, de kevésbé demagógnak remélt világában, amikor jónéhányan valamiféle újtulajdonosi felsőbbrendűséggel csupán előnyeit óhajtották élvezni mindannak, amit mások teremtettek, és attól sem riadtak volna vissza, hogy a jelenben aprópénzére váltsák a jövő felbecsülhetetlen örökségét.
Gaál András és műgyűjteményt teremtő társai számára azonban Szárhegy huszonöt esztendő után a művészvilág és a művészetek új társadalmi helye megtalálásának útvesztőkkel teli folyamatában továbbra is az alkotás lehetséges kerete. Nem csupán a múlt, nem csupán a jelen, hanem az eljövendő nemzedékek közös értéke és a Kriterion-koszorú nem más, mint szerény jelzése ennek az időn átívelő, emberi tenni akarásból és ügyszeretetből megalkotott igazi és tartalmas életnek.”
Még jó, hogy van számítógép. Öt év után, most 2007-ben, átírhatnék akár egyetlen szót is a Kriterion-koszorú átadásán elhangzott szövegemből? Esetleg hozzátehetnék. Még néhány általa megszervezett alkotótábort, még jónéhány kiállítást, még sok-sok képet. És a kiapadhatatlan derűt. A fényt, amely belőle sugárzik, ahogyan nem csupán keresi, hanem meg is találja a természetben, a tájban, az ég és a föld elpusztíthatatlan kapcsolatában a hangulatot, a harmóniát.

Largo, larghetto
2004 nyara. Egy kézfogás. Azután még egy. És ki tudja már hányadik. Ditró, a szülőfalu nem csupán festőként, hanem díszpolgárként újra megtalálja Gaál Andrást és többé nem is engedi el. A Gaál András képtár, a szülőfalunak adományozott képek sokaságával immár mindörökre a sajátja.
„Én arról az emberről szeretnék beszélni önöknek – mondottam akkor a szülőfalu lakosainak – , aki mindvégig együtt élt magával a festőművésszel, és valamiféle konok következetességgel a legellentmondásosabb időkben is egyensúlyban tudta tartani kettőjük legkülönbözőbb vonásait. A főiskolát befejezett rajztanárok közül nagyon sokan megmaradtak a pedagógusi pályán, és a kenyérkereset miatt lemondtak az önálló művészi létről. Mások viszont néhány év alatt felőrlődtek az olykor nem is mindig eredményes alkotásvágy tüzében, a vele járó rendszertelen életmódban, és képtelenek voltak mindazt visszajuttatni embertársaiknak és közösségüknek, amivel a tehetség isteni szikrája megáldotta.
Azt hiszem, szülőfaluja népének és általában a székelységnek a józan, gyakorlatias gondolkodását örökölve, Gaál Andrásnak már a kezdetektől fogva sikerült megtalálnia azt a középutat, ahol a pedagógus és a művész szerepe a lehető legszerencsésebben ötvöződött, de nem egyik vagy másik kárára, hanem mindkettő gazdagítására. És nem ez az egyetlen példa, hiszen Gaál András úgy tudott évtizedeken át megmaradni a csíki és a Hargita megyei képzőművészeti élet szervezőjének, a szárhegyi alkotótábor egyik ösztönzőjének és művészi fenntartójának, sok-sok fiatal művész útegyengetőjének, saját családi élete biztos kezű vezetőjének, hogy közben önön művészetét is kiteljesítette, és nem is akárhogyan. Egy időben ott lenni a középpontban, egész sor közösségi és szakmai feladatot teljesíteni, ugyanakkor be is zárkózni az alkotás legbensőbb köreibe – egy újabb olyan kettősség, amelyre csak az a művész képes, akinek életfelfogása, gondolatvilága, meggyőződés-rendszere nagyon szilárd és megingathatatlan talapzaton áll. Ezek az ácsolatok, ez a megtartó és fenntartó erő Gaál András számára ugyanaz, mint a népéé, amelyből vétetett: a munka és megint a munka, mindaddig az utolsó kapavágásig, vésőnyomig, leírt betűig vagy éppen ecsetvonásig, amelyet lehetővé tesz számunkra az Idő.
Ez is a szülőföld, vagy talán ez a legmélyebb szülőföld. Nemzedékek egymást takaró rétegződéseiben éppen itt fogannak azok a gyökerek, amelyeket oly sokan hiába keresnek, mert lehetetlen futó pillantással, múló rácsodálkozással, szalmalángnyi lelkesedéssel megtalálni őket, aki viszont velük és általuk nőtt fel, annak megtartó erővé válnak bárhol és bármikor, egész életében.”

Largo e pianissimo sempre
András, még a hetvenen túl is annyira szereted Vivaldit? Százon túl is hallgasd! (2006. A 70 esztendős Gaál Andrást köszöntő kiadványban megjelent írás)

Hosszabb írás a szerző szerkesztés alatt álló,  A látható és a láthatatlan. Művészeti feljegyzések  (2000-2017) c. kötetéből

Előzmények: 1. rész,  2. rész,