Reggel fél nyolc. Az ajtók záródnak, apró zökkenéssel indulunk. Bent járunk az alagútban, amikor az orromat rég nem érzett bűz csapja meg. Mintha az egykori hármas troliban ülnék Kolozsvárott. (Egyszer nem bírtam szó nélkül. – ”Valaki baromfit szállít.” – Amire az előttem álló megfordult. – ”Tehenet, uram, tehenet!”)
A steril, szagtalan környezetben sokként hat az alattomos gáztámadás. Nem vagyok szakértő, mégis játszi könnyedséggel azonosítom a menüt: – Pácolt lazac, brokkoli körítéssel, kaporral és csipet borssal. A zabpehelybe aprított banán kizárva, mert az csak hangos.

A svéd iszonyodik a konfliktusoktól, nem pattan fel vérben forgó szemekkel, hanem fapofával zötykölődik a bűzfelhőben. Követem a példát, közönyt mímelve lapozgatok az újságban. Az aktuális hírek helyén vörösen lángoló betűk imbolyognak előttem: 
 
                                                                  KI EREGET GALAMBOKAT?

Csak nem fogok az áldozat szerepében tetszelegni? Kihasználom a hátralevő pár percet, és kiderítem, ki volt a tettes. Sherlock Holmesnak – „Elementary, my dear Watson” – és Poirot-nak – „Yet the explanation is quite simple, mon ami” – gyerekjáték lenne. Miss Marple-nak eszébe jutna egy unokatestvére, aki a paplan lebegtetésével vívott ki magának elismerést szerte Devonshire-ben. 

Óvatosan a körülöttem ülőkre sandítok. A mellettem ülő férfit vasalt nadrágja miatt zárom ki a gyanúsítottak közül. Talán a szemközti csinos hölgy volt, aki az ablak tükréből studírozza az útitársakat? Á, kizárt dolog. Pedig időnként biztosan ő is megszabadul valahogy a nyomástól!

Az idő sürget. Itt már csak egy beismerő vallomás segíthet. A tettes felfedi magát. – „Én voltam.” – Az elkövetőt bilincsbe verik, és elvezetik… 

A nyíló ajtók pisszenése felriaszt az álmodozásból. Felpattanok, és a befelé igyekvők közt utat török a szabadba.

Az újságot a táskámba gyömöszölöm, és a lassan guruló szerelvény ablakából rám meredő, szemrehányó pillantásoktól követve indulok a mozgólépcső felé. Ki a szabad levegőre.