Hatvanhét esztendeje ma, hogy a pesti árvízen bátorságosan hajózott Wesselényi. Miként Krisztus a tengeren. A franciskánusok templomán ma már ott kellene lenni a táblának, mely az árvízi hajós emlékét hírdeti. Nincs még ott. Nem is baj. Bőbeszédű, lanyha verses strófa, városházi ünnepi szónok, hivatalos kegyelet sohse késhetnek eléggé. Egyébként is Wesselényi árnya nem szokott hozzá a tömjénhez. Fadrusz érezte, hogy ki volt. És néhányan talán még. Fadrusz előtt és Fadrusz után. De kezesen mindig. Mert nem volt ő Krisztus. Csak a kínszenvedésben. A megfeszíttetés sikerében nem. Ő János volt, a keresztelő.

Kis jegyzőkönyvet tartogat e sorok írója, Wesselényi késő kis földije. Átkos órák sóhajtásait, káromkodásait jegyzi bele. E néma, rejtett kis könyvben sok tépődő sor áll Wesselényiről. Nem merne lejegyezni ide egyet sem. Gyilkos analógiák, tömegsértő istenkáromlások ezek. Hanem van valami más is e könyvben. Egy lázas poétaötlet. Ezt talán ide lehet írni. A poéta-ötleteket fölényes mosolygással fogadja a világ. Tehát: élt egy másik Shakespeare, egy másik Heine, egy másik Nietzsche, minden nagynak egy másika, akit a világ nem ismer, s aki prófétaibb, több volt azoknál, akiket ismer… Wesselényi több volt, sokkal több, mint ama nevezetes utókor még csak álmodja is. A kufsteini fogolynak, Voltaire legtüzesebb magyar adeptusának és Cserei Ilonának a fia olyan pompázó kifejlődése, fenoménja volt a magyar férfiléleknek, amilyenhez hasonló talán egy-kettő akad. De nem volt percnyi pontossággal érkezett fia a beteljesedett időknek, s a graefeubergi vak embernél alig van tragikusabb magyar sorsú alakja a históriának. Zilahon áll a szobra. Szilágyságban, fészkében ama fényes familiának, mely a kevesek közül való, kiknek minden rendű Marat-k megbocsátanának, amiről végre is ma már nem tehetnek: hogy címeik és ismert őseik vannak.

Rajta múlt volna csak, ma nem volna ez az ország feudálisabb, elmaradtabb bizonytalanabb sorsú, mint valaha. Balítéletek írója szabadabb lélek volt, mint akárki is az ő korában. A mi korunkról nem is szólva, mikor minden olyan átkozottul ideális, s mikor még a legszabadabb gondolkozó is tartogat egy sötét, süllyesztő ajtót az agyában.

De ma csak az árvízi hajós napja van. Ne szóljunk arról, hogy milyen nagy szüksége volna ma ez országnak azokra a nagyszerű erejű karokra, melyek az árvizes Pesten annyi életet emeltek ki a romból és az áradatból. A hivatalos ünnep meglesz. Ünnepeljenek ma csak a megértők. Ezúttal kivételesen pontos dátumon. Az új Budapest minden gyermekétől elvárhatna ugyan egy könnyektől és emlékekkel telt percet Wesselényi árnya. Büszke árny ez. Áldozzanak tehát csak azok, kikből ez önként jön. Nézvén kétségben a mai szörnyűséges, árvizes világot, erősödjenek. Végre is nem lehet ott sokáig Hamletek kezében a sors, ahol hatvanhét évvel ezelőtt az akciónak olyan legendás bajnoka élt, mint Wesselényi. (Wesselényi. Budapesti Napló 1905. március 14.)

Folytatjuk

Holló Barnabás domborműve az „árvizi hajósról”