E. Vilmos, alias Bélyeg Vili, csíkszerdai túratársunk, avagy egy túranapló 1980 aug. 20 – 31. között)

Augusztus 28, kilencedik nap

Induluuunk! – szirénázott reggel 7-kor túravezető János! Nemsokára kiadós hátszéllel eveztünk Román Sáska felé. Az éjszakai vad szél sehogy sem akart csillapodni. Aki az előző napon nem vett részt a piabeszerző expedícióban, annak nem volt edzése, és égnek álló sörénnyel, borzadva egyensúlyozott a 30 m magas Nagy Balkon 50 centi széles párkányán, s később a rozoga, foghíjas függőhídon, amit csak hajszál tartott, hogy le nem szakadt a Nérába. A biztonság kedvéért egyenként tipegtünk át rajta, nehogy a túlsúlytól felmondja a szolgálatot.
Nagyon hosszú túra következett. Román Sáska után egy még nagyobb falu jött, a Sasca Montana, amit csak egyszerűen Hegyi Sáskának neveztünk. Amúgy összenőttek. Szerbek vagy horvátok lakták, de az is lehet, hogy krassovánok. A bánátiakra jellemző zárt építkezés kissé meglepett. A kapuk faltól  falig értek két ház között, és nem volt egy tűhegynyi rés, ahol be lehetett volna kukkantani valamelyik udvarra. Már csak a művelődés végett! Hadd tapasztaltuk volna meg, milyen egy szerb udvar. De a házak eleje, milyen volt uram – atyám! Mindenféle apró, színes mozaikkal ki volt rakva. Még tükördarabkák is voltak közöttük. Ezek megszólalásig hasonlítottak a román faliszőnyegek koszorús mintáihoz, vagy inkább fordítva… Férfiakat, gyerekeket, fiatal nőket egyáltalán nem láttunk a főutcán, de vénasszonyt annál többet. Egészen sajátos divatnak hódoltak. Minden esetre, nem volt egy Dior! Azon kívül, hogy mindenki ujatlan, gyapjú mellényt hordott, cifra fejkendőkbe bugyolált fejjel; a lábbelijük „a la Hegyi Sáska” módi szerint készült, nevezetesen mind lenyakazott gumicsizmák voltak, amelyeknek csak a fejét hagyták meg, a többi részt vastag gyapjúhorgolással egészítették ki. Olyan volt, mintha egy zoknit kereszteztek volna egy kalucsnival. Nem tudom, a szegénység késztette-e őket erre a megoldásra, vagy valamiféle atavizmus és nosztalgia volt a régi bocskorok iránt! Igyekeztünk nem feltűnően bámulni rájuk, ám mi sem lehettünk valami megszokott látvány, mert ők viszont egészen leplezetlenül „csodálták” hátizsákos csapatunkat, aminek a tetejében még a karattyolásunkat sem értették. Tenyerükből szemellenzőt formálva, megálltak és tátott szájjal bámultak. (Valószínű Decebal óta idegenek nem jártak a faluban.)
Hegyi Sáskáról a Şuşara völgyén kapaszkodtunk egyre fennebb. Mit „völgy”, keskeny hasadék! És még ösvény sem volt benne, az olyan luxuscikkről nem is beszélve, mint ami a Nagykő-havasban a Hétlétrás Vízesésnél kényezteti a turistát. Nem is kellett volna hét, de legalább egy–kettő, a legkritikusabb pontokon. Csúszós köveken lépkedtünk, összekeveredve a szembe jövő vízzel és sárral, érintetlen őserdőben taposva az acsalaput. Hosszú idő után felszuszogtunk a Néra- Şuşara vízválasztójára. Pihentünk egy keveset, majd addig mentünk, amíg egy alig látható csapáson le tudtunk ereszkedni a Néra baloldali, függőleges sziklafalának egyik bevágásán az Ördög- tóhoz. Itt meg a meredek ereszkedő nehezítette meg a dolgunkat, mert bizony sokszor kapaszkodtunk „33 szál fűbe”! Ez volt a standard fűcsomó, ami egy embert megbírt, mielőtt tövestől kiszakadt volna a földből. De kapaszkodtunk mi fába is, a változatosság kedvéért, hogy ne guruljunk alá a folyóba.
Megint volt min csodálkozni – hála istennek! Az Ördög-tó félig-meddig barlangtónak is minősül, hiszen egy beszakadt barlangban van. Nem hiába tartják a babonás helyiek a pokol kapujának. Paradox módon annyira szép, hogy aki látja, mindenki a pokolba kívánkozik tőle. A barlang száját betöltő víz színe sötét árnyalatú zöldeskék. Felét bevilágította a külső fény, visszatükrözve a környező, meredek domboldal ezerszínű növényzetét. Ne felejtsük, hogy koraősz volt, és minden ragyogott, tündökölt körülöttünk. Bennebb a tó fény nélkül, fenyegetően feketére változott. Kövér pisztrángok úszkáltak tükre alatt, lassú mozdulatokkal. Az volt az érzésem elvarázsolt, ajtónálló lakájok, akik a barlang-tó bejáratát őrzik. Ekkorákat még soha sem láttam! Megpróbáltunk fényképezni, de jó fekete- fehér fotót készíteni vaku nélkül, szinte lehetetlen! Aztán arra is nagyon vigyáznunk kellett, hogy a meredek tópartról nehogy alászánkázzunk a feneketlen mélységbe, mert még egy kötelünk sem volt, amivel kihúzhattunk volna onnan valakit. Az Ördög-tó legnagyobb mélysége állítólag 8 m, átmérője kb. 25 m, és azt mondják, összeköttetésben áll a Nérával, mert ennek szintje szerint változik a tó szintje is. Jó fél órát pihentünk a helyen, aztán lefelé indultunk a Néra ösvényén.
Mindannyian izgatottan vártuk az új csodát, hiszen túravezető János sokat mesélt már a lenyűgözően szép szurdokról. De mesélhetett, mert ami ezután következett felülmúlt minden képzeletet. A Néra bal, függőleges sziklafalába a víz szintje fölött kb. 5-10 méterrel valamikor utat vágtak. No, nem a turistáknak! A szájhagyomány szerint a rómaiak építették. Lehet, tőlük minden kitelt. De, hogy mi célból, azt nem tudom – mert a katonaság itt csak libasorban közlekedhetett, és a 25 km hosszú szorosban a túlsó partról igen jól lenyilazható lett volna. Már pedig a rómaiak nem voltak ütődöttek, az út nem szolgálhatott hadi célokat. Aztán Néra völgyi csatáról nem beszél még a mesékkel átszőtt román történelem sem! A hadi utak sokkal nyitottabb területeken épültek, ahol kedvükre masírozhattak a mindig tömött sorokban menetelő katonák. Hogy emberi kezek vágták a mészköbe az, biztos. Most csak a turizmust szolgálja, de nem is használható egyébre, pl. ipari szállításra, mert olyan keskeny helyenként, hogy a mini alagutakba egy nagyobb hátizsákkal be lehet szorulni. Soha nem volt iparvasút sem, mert akkor nem kéne gázlókon és függőhidakon közlekedni egyik partról a másikra, ahol a vasúti hidaknak semmi nyoma.
Menet közben egy kisebb izbukot is meglátogattunk, Jordán forrása volt a neve. Amikor elfáradtunk, leültünk az egyszemélyes ösvény szélére, lábainkat a víz fölé lógatva. Az ösvényen találkoztunk először két kis, élő homoki viperával. Körülbelül arasznyi hosszúak és nagyon szépek voltak. Zsemleszínű testükön kávébarna cikk-cakk minta futott végig. Botjaink végével bepöccintettük őket a vízbe. Kétségbe esetten küzdöttek a sodrással, aztán valahogy kievickéltek egy kisebb homokpadra, ahol nyitott szájjal kapkodták a levegőt. Szabályszerűen lihegtek! Hát persze! Jutott eszünkbe. Ezek nem vízisiklók, szárazföldi kígyók, nem szeretnek úszni.
Aztán a La Cârlige-nek nevezett gázló következett. Minden probléma nélkül, cipősön mentünk át a térdig érő vízen. Így is nagyon erős volt a sodrása. Flótás Csaba egyedülálló mutatványt produkált. Ekkor jöttünk rá, hogy nem is közénk való, inkább elkelne egy cirkuszban, mint kötéltáncos. Kissé lennebb meglátott egy, a folyón átdőlt fát. Kezébe véve egy másik farúdat, óvatosan átegyensúlyozott rajta. Kitörő üdvrivalgással és tapssal jutalmaztuk. Az estére tervezett piaparti költségei alól felmentettük. Egyúttal új nevet kapott, ő lett Yo – yo a zsonglőr. A mutatvány Kofu-Ce-nek is megtetszett, és majdnem sikerült is neki, de közbe jött a „majdnem”! Mindenki nagy derültségére. Hiába! Egy filozófus ne kezdjen zsonglőrködni!
Aztán a Damiannak nevezett erdészkanton következett, egy szélesebb tisztáson. Hét lakattal volt lezárva, szállásra nem számíthattunk. Hosszabban pihentünk, aztán egyre fáradtabban vánszorogtunk tovább. A túra végére úgy éreztük magunkat, mint egy megvert sereg. Végre megérkeztünk a tegnapi táborhelyre. Ma hatalmas kört tettünk meg. Megint megrohantuk a langyos Nérát, és fürdeni, úszkálni kezdtünk.
A Puliszkaséf egyedülálló vízi mutatványt hajtott végre. Mosdás közben, akarata ellenére búvárkodni kezdett, azaz elszédült kissé a gyors folyót nézve, és arccal a vízbe bukott. Néhány métert sodródott, valahogy talpra állott, s a térdig érő vízben csodálkozva kérdezgette: Úsztam? Nem úsztam, hiszen nem is tudok – és sehogy sem értette, mi történt tulajdonképpen. Mi meg azt nem értettük, hogyan lehet úszni egy 40 centis vízben, és hahotára fakadtunk elképedt arcát látva.
Közben a tegnapi sellők harcias amazonokká változtak, és hangosan veszekedni kezdtek valami fölött. A mátriárchátus csatározásai miatt a férfi kisebbség a sáskai kocsmába menekült, ahonnan csak tova éjfél után kerültek elő, szinte négykézláb, hogy többnek tűnjenek. Közben a piabeszerző expedíció oldani szerette volna a feszültséget, és újfent meglátogatta Román Sáskát, de hiába hozott életelixírt, az előző napi jókedvnek már csak a hűlt helye volt.
Az ismét felkerekedő, fülledt, esti szél miatt, mindenki bebújt a hálózsákjába, és kint aludt a szabad ég alatt. Legalább nem recsegtek a fóliák. Még az Ífjú Gárda is kiköltözött félig földbe ásott sátrából. Így is meleg volt és ragyogó holdvilág.
A Túragörlök egyre jobban „elvesztaszűzesdtek”, és mindig zavarba jöttek a profán és kaján dalok hallatán, amit szóvá is tettek. Ezért jobbnak látták nem várni be a Hegyi Sáska Kórus éjjeli szerenádját. Néhány Grál lovag kíséretében, akik nem látogatták a sáskai kaszinót, elvonultak egy kilométerrel lennebb, boglyában bivakolni. Mi is ketten a Túramamával. Azt hiszem jól tettük.

(Folytatjuk)