Márton Tímea: Szupererő
Titokban minden ember vágyik arra, hogy más legyen, mint a többiek. Különleges! A szó jó értelmében legalábbis.
Ő is olyan képességre vágyott, ami kiemelheti a szürke kisváros megfakult emberei közül. Sosem hitte volna, hogy kívánsága teljesülhet. Az járdaszegély szélén ülve merengett azon, hogy tenni akar a kitörés érdekében, harcolni fog, megváltoztatja a világot! Akkor pillantott meg egy különös, kalapos férfit. Tekintetük összefonódott. Az idegen mosolya az ő ajkait is felfele görbülő ívvé formázta, holott a jelenet hatására végigfutott gerince mentén a hűvös borzongás. Úgy érezte, hogy a férfi egyszerűen belelát gondolatai kaotikus halmazába. Azonban a pillanatnyi varázs megszakadt anélkül, hogy bármi történt volna.
Napok teltek el, talán hetek a semmittevés statikus állapotában. Kalitkába zárt madár volt, aki minden erejével küzdött az ezüstrácsok fogsága ellen, de nem volt képes repülni, elsodorta élete történéseinek áradata.
Egy nap aztán minden megváltozott. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy hallja az emberek ki nem mondott szavait. Természetesen nem értett mindent. Az elme bonyolult, leginkább átláthatatlan képekként jeleníti meg a rengeteg ingert, gondolatfoszlányt, emlékszilánkot, amelyek fogócskázva kergetik egymást. A fő gondolatok azonban tisztán kivehetőek. Új képessége taszította végül a legnagyobb erővel a végzete felé, pedig megváltást várt tőle! Azt hitte, így jobban megismerheti azokat, akik körülveszik, hogy megfelelhet majd nekik… Édes álom volt ez csupán, hiszen rá kellett jönnie: a kimondatlan szavak olykor nem véletlenül maradnak rejtve.
Egy hajnalig tartó buli után tartott otthona felé. A feje majd’ felrobbant a másnaposságtól, mégis kedves mosollyal ajkain haladt végig az járdán. Hosszú, göndör ébenhaja rakoncátlanul hullott vállaira. Csinos ruhája fel-felcsúszott, a lábai sajogtak. A sminkjét nem igazította meg talán éjfél óta, pedig már igen kacéran kacsintgatott a Nap a nagyvilágra. Minden vágya az volt, hogy kisírhassa magát. Borzalmas éjszakája volt. Mégis kitartott.
„Micsoda ruha! Biztos jó drága volt!” – hallotta meg.
Oldalra sandított. Egy pár egymás oldalához simulva csevegett. Mindketten néhány másodperc erejéig őt figyelték. A férfi a barátnője arcára csókolt, de közben gondolatai elkalandoztak.
„Micsoda ruha! Vajon mi lehet alatta?”
Elfintorodva haladt tovább.
„Hogy néz ki az a lány? Biztos egy könnyűvérű lotyó!” – simultak érzekeihez a néma szavak. Sosem rezegtették meg a levegőt, mégis fájtak.
„Ezek a mai fiatalok, csak a bulizás jár az eszükben! Inkább tanulnának…”
A rosszalló mondatrészleteket ártatlan, eperillatú gondolat törte meg.
„Szeretem a cicákat… cica, gyere ide!”
Felkapta a fejét. Meglátott egy kislányt, aki sikeresen egy autó alá űzött egy macskát. Felvonta szemöldökét. Végül nem törődve azzal, hogy koszos lesz – az alkohol és cigarettafüst bűze már úgyis tönkrettette a ruháját – letérdelt, hogy kicsalogassa az állatot. Odanyújtotta a kislánynak, aki rávetette foghíjas vigyorát. Olyan öröm sugárzott az arcáról, ami a Nap fényét is maga mögé kényszerítette.
Köszönöm szépen, néni! – tartott egy kis szünetet megigazgatva a szőke fürtjein pihenő kalapját. – Nagyon szép tetszik lenni!
Nem válaszolhatott már, ugyanis a kis test szinte azonnal eltűnt fürge lábak nyomán. Volt benne valami ismerős.
Kis séta és a kulcscsomójával való babrálás után végül bejutott a házba. Amint az ajtó csiszolt falapja elzárta a külvilágtól, hirtelenjében megtört. Minden önuralmát elvesztve hagyta végigcsorogni könnyeit arcán.
A fürdőszobába vette az irányt. A tükörben meggyötört ábrázat fogadta. Undorodott magától.
Vizet engedett a kádba.
„Ha kimész azon az ajtón, ne is gyere vissza!” – harsant fel fejében az édesanyja hangja.
Ledobta ruháit.
„Egy dagadt tehén vagy, nem csoda, hogy nem mersz levetkőzni előttem!” – gúnyos férfihang.
Hányt. Beült a vízbe.
„Sosem számíthatok rád! Gyűlöllek!” – a testvére haragja elsöprő volt.
A borotvapenge végigsiklott alkarján. Vér gyöngyözött.
„Nagyon szép tetszik lenni!”
Megállt a keze a levegőben. Válla rázkódott a rátörő zokogástól.
Túlélte.
Egy kedves szó, egy mosoly megmenthet egy életet. Ez egy olyan szupererő, amit bárki birtokolhat.
Pusztai Péter rajza