Pompázik a tél s a hideg. Vagy inkább: grasszál. Pedig csak: jogaiba lépett az elbuherált tél. 2018. február 26., hétfő, nyolc óra. Székelyudvarhelyen mínusz 11, Sepsiszentgyörgyön mínusz 11, Csíkszeredán mínusz 12, Gyergyószentmiklóson mínusz 14 fokot jeleznek a székelyhon.ro portál szerint. Kolozsvárott csupán mínusz 8 fok van, Marosvásárhelyen ugyanannyi. (Ezek mindenben versenyeznének.)

Csattogó fagy ide köti csontos lovát… (Holt vidék, József Attila)
Amikor a vers felötlik, nem a „mintául” szolgáló Káka tövén költ a ruca c. dal jut eszembe elsőnek, és nem is a tudós elemzés*, hanem az, hogy gyermekkoromban nálunk, Dányánban a Csíki Pista nagybácsi lovai voltak a legpompásabbak. Fényes feketék, erősek, jó húzók, feszítők. Amikor Csíki Rózát Vámosgálfalvára vitték férjhez, a lakodalmas menetet a falu Bonyha felőli kijáratánál a telefonpózna átelleni biztosító társa felhasználásával derékmagasságban lánccal kötötték át, a Komáromi Sanyiék házával s bennvalójával szemben.
Máskor is szokás volt elkötni az utat, ha lányt vittek el a faluból. Idehaza már a konfirmációjuktól „szeretősök” lettek a kamaszok, sok szenvedély, szenvedés, vita és veszekedés, baj és kár is származott a szerelem kiszámíthatatlan kacskaringói miatt…
Mindig az érdek beszélt, de nem mindig gőzedelmeskedett.
A Csíki lovai azonban érvényre juttatták a nász kínálta előnyöket. Hiába vált feszültté a helyzet, amikor a kiváltás ürügyén alkudozva nem sikerült megegyezniük, mert az útelkötők egy veder bort követeltek, a gálfalvi násznagy pedig csak öt vagy négy üveg borral kívánta megvásárolni a szabad elvonulást: végül egymásnak feszültek az indulatok. Hiszen arról volt szó, hogy Csíki Rozikát, a falu szépét elorozzák a helybéliek elől.
Sosem sikerül pontosan rögzíteni, mikor is tör ki valamely verekedés. Mi, kölykök, karbidos pukkantó dobozainkkal ott leselkedtünk a közelben, nehogy valamiről is lemaradjunk.
A zűrzavarban nem tudni, ki ütött vissza elsőnek.
Akkor láttam enyhén betört fejű embert először életemben. (Később sem sokat.) Ozsváth János (apja után örökölt s közismert nevén: Postás János) a Komáromi rokonság oldalán vonult csatába, de valaki üveggel viszonozta a heveskedését.
A válságos (csúcsbunyós) pillanatban győztek a Csíki lovai. Már nem emlékszem, ki volt a kocsis, de jól kezelhette a gyeplőt: egyet kiáltott, és úgy tett, mintha közéjük vágna a korbáccsal; de attól már feszült a szűgy, prüszkölve-nyerítve úgy vitték át az akadályt, hogy a lánc épp a leggyengébb szeménél pattant el, a lakodalmas kocsisor pedig diadalmuzsikával, küküllőiesített Rákóczi-nótával húzott ki a faluból, végképp magával ragadva a szépséges Csíki Rozikát…
Mi pedig csalódottan ballagtunk haza.

A Csíki lovai adták vissza a látásomat. Azzal kísérletezgettünk, hogy orvosságos üvegbe oltatlan messzet porlottunk, majd vizet eresztettünk rá, hogy „robbanjon”. Dugónak kukoricaszár hegyéből bicskizett jól feszülő darabkát használtunk, „méret” szerint.
Hát az én „bombám” sehogy sem akart felrobbanni. Az udvar közepén néznek a pajtások, mindjárt szégyenben maradok.
Megráztam istenesen, és mezítlábam elé helyeztem az üvegcsét.
Nem robban. Nem robban.
Föléje hajlok hát; vajon mit csesztem el?
És akkor csak: bumm.
Az égő mésztej direkt a szemembe.
Három vagy négy hétig semmit sem láttam, csak jajgattam és süvítgettem, mint csapdába csalt madár.
Az egyik kancát megfejték, a Pista bácsi felesége, Eszter néni hozott a tejből, csepegtessék a szemembe.
Máig tart a gyulladás.

De látok!

Mégsem emiatt írom ezt. Hanem mert felötlött egy másik emlék. Valahányszor ránk szabadította csontos lovát a téli szigorúság, a hajnali kúrálásból ezüstös zúzmarafelhő misztikus takarásában érkező nagyapám rendszerint azzal kezdte a reggeli híradót:
– A Csíki lovának lefagyott a szarva.
– Mind a kettőnek?! – ámuldoztam.
– Ühüm, biza.
– S a csitkónak is?
– Majdnem a csitkónak is. Az a szerencséje, hogy még nem nőtt ki neki…

Néhány télben szorgosan fürkésztem a lovak füle fölötti akármit.
Nyoma nem volt szarvnak, szarvaknak.
Még nagyobb zavart keltett bennem, amikor a nagyobbak valamelyike azt találta felolvasni a Tolnai Világlap egyik (tűzgyújtónak zsákmányolt) igen régi számából a réten, mikor frissen kiásott csókapityókát sütöttünk a rögtönzött tűzkatlanban: hogy a mozivilág legnagyobb színésznője, egy örökösen sárló, kielégíthetetlen kanca botrányosan felszarvazta a férjét.

Ősz volt, avarfüst mindenfelé, hideg vagy fagy, lovak, kancák sehol; csak alább, a patak kendergátjánál két leppendi bivaly készült rendet heverni.

Pompázik a tél s a hideg. Vagy inkább: grasszál. Pedig csak: jogaiba lépett az elbuherált tél. 2018. február 26., hétfő, immár fél tíz tájban: Székelyudvarhelyen mínusz 12, Sepsiszentgyörgyön mínusz 12, Csíkszeredában mínusz 13, Gyergyószentmiklóson mínusz 14 fok, a székelyhon.ro portál szerint. Kolozsvárott mínusz 9, Marosvásárhelyen ugyanannyi. (Ezek mindenben versenyeznek.)

* Tverdota György: Holt vidék, in: http://epa.oszk.hu/02900/02931/00061/pdf/EPA02931_forras_2003_12_08.pdf)