A szerző önarcképe

Amikor New Yorkba költöztem, az esős napokon – ha csak tehettem – kimentem a városba az esőben mászkálni, és áhítattal néztem a New York-iak csudaszép színes esernyőit, valamennyi, mint valami színes mese. Jött egy piros valami reklámmal rajta, majd egy kék sietett el mellette Apt. 5 felirattal, amit sosem fejtettem meg azóta sem, akkor sem, amikor minden harmadik ernyő a városban ezzel a felirattal jött szembe velem. Aztán egy sárga csilingel el, és félrehúzódik, egy taxi fel ne csapja az azonos szín jogán az avenue pocsolyáján keresztül gázolva. Egy pink tipeg magassarkú körömcipőben – nem is értem, hogy lehet ilyen cipőben bármikor is közlekedni, nemhogy ilyen ítéletidőben – odébb egy szivárványszínű ad rejteket egy csókolódzó szerelmes párnak. Akinek fekete kis olcsó ernyője van, azokról tudni, hogy a feledékeny emberek, vagy csak igénytelen hanyagok, és nem nézték meg az időjárásjelentést, mielőtt elindultak, és kénytelenek voltak az esős időben, a sarkon öt perccel az eső előtt felbukkanó esernyőárustól egy kétdolláros egyszerhasználatos ernyőt venni, amit három sarok után kifordít és darabjaira szed a manhattani szél, még jóval a metrólejárat előtt.
Nézem a fotelből az ablakom előtt elmerengve az utcán a színes esernyőket jönni-menni ezen a hétvégi esős téli napon a toronyház felső emeletén kifelé nézegető lakásomból, amit a szomszédok az alsóbb emeletekről, amikor a liftben megnyomom a legfelső emelet gombját, kissé szellemesen, penthouse-nak neveznek, és elnevetjük a röpke felvonós együttlétünk alatt. Ma is szeretem az esőt, és ma is elvágyom sétálni az esőben, bár a korral és egyéb bolondságokkal a vállamon, nehezebben indulok már neki. De ha megteszem, akkor sohasem engedi, hogy egy pillanatát is megbánjam.
A színes ernyők felől befordítom a tekintetem a szobába, a képernyőre.
Amikor New Yorkban vagyok, a reggeleim azzal telnek, hogy a kávém mellett elolvasom az üzeneteket, leveleket, válaszolok rájuk. Hétvégén meg, amikor otthon már esteledik, itt azonban még kora délelőtt van, beköszönnek a szeretteim, beszélgetünk, írunk egymásnak, jönnek-mennek az üzenetek. Az üzeneteknek más-más színt adtunk az idők során, és tudom, honnan jön egy narancsszínű üzenet vagy egy kék, mire számítsak attól a lilától és hol is hagytuk abba a sargával…?
Az utcán sok színes ernyő jön-megy, a képernyőmön a színes kis ablakokban mindenféle sorsok. Életek. Nézek magam elé, ahogy jönnek. Egyikben vicceskedünk s kajánul mosolygunk össze, pedig tele van keserűséggel, de hogyan is oldanánk kicsit a keserűség keserűségét, ha nem kaján mosollyal és elviccelve?… A másiknak rossz napja volt, és nem látja, hogyan lehet ez még jó valaha is. Ott egyik vidáman csivitel, nincs különösebb oka rá, csak szereti az életet, és várja a nagy csodát. Bejelentkezik egy régi nagy… egy mindenkori… jólismert, ám fáradt szempár – valahonnan a Karib-szigetekről eszébe sem jutott, hogy ha hamarabb szólt volna, elérem a déli gépet, és este a pálmafákkal szegélyezett beach-en ihatnánk egy koktélt óriási színes pohárból, és nem szívószállal, mert azt hagyjuk csak meg a tinilányoknak. És ír egy drága barát élete nagy tragédiájáról, ami éppen ma reggel – otthoni idő szerint – köszöntött rá, hogy mostmár le ne szálljon a nyakáról soha többé.
Meredek a képernyőre, majd elfordítom a fejem, és az utcán a színes esernyőket bámulom, és a párkányon kopogtató esőt. Felhajtom a kávét, és a következő pillanatban veszem a nagy szivárványszínű ernyőt, és sietek le az utcára. Olyan jó egy ilyen nagy, színes ernyő. Régen csak áhítottam, sóváran néztem a mások színes ernyőit, és végtelenül boldog voltam, amikor megengedhettem magamnak azt a kék-fehér csíkost, amivel aztán annyit, de annyit sétáltunk az esőben az évek során. Színes nagy ernyőt vásárolni eleinte kicsit kihívás. Az emberben mindenféle alamuszi, a társadalom által kikényszerített gátlások vannak – főleg a színes esernyőket illetően, és ha ezt nem képes kezelni, akkor bizony meglehetősen nagy eséllyel a saját boldogtalanságát kövezi ki a továbbiakban. Emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt egyszer hazamentem, és a Hargita környékén bolyongtam, bekopogtam az én Höki barátomhoz, hogy együtt menjünk el csavarogni, és ez az én Höki barátom volt olyan bűbájos és rafinált, hogy magához vette a nagy szivárványszín ernyőjét, hogy azzal menjünk majd fel Somlyóra. Nem mintha esett volna az eső, sőt forró nyár volt, de akkor a Somlyó-élménnyel együtt Hökk átadta nekem a színes ernyőt a Barátok feredőjénél, hogy próbáljam ki, milyen az, ha az embernek színes esernyője van. Tudtam, hogy alattomos jószándék vezette barátnőmet.
Onnantól ugyanis aztán nem volt maradásom, amíg nem lett saját szivárványos esernyőm. Ez pedig olyan boldogsággal töltött el, hogy észre sem vettem, mikor anyámmal szorosabb kapcsolatba került, és hazautazott vele New Yorkból. Én meg boldogan húnytam szemet efölött, mert tudtam, hogy anyám életében éppen szükséges egy ilyen színes ernyő. Itt maradtam, hát, ismét színes, nagy esernyő nélkül. De nem sokáig, mert mostmár tudtam, hogy lesz következő, többet nem létezhetek színes nagy esernyők nélkül, mert nagyon sok sétálnivalóm van még a New York-i esőkben, meg másutt is a világban, ha éppen úgy adódik.
Az esőtől elszürkült táj a színes ernyő takarásából visszamosolyog, és friss párát fúj az arcomba, esőillattal, és mindennel, ami káprázatos csak az esőben lehet. Ahogy koppan az ernyőn a sok esőcsepp, ahogy toccsan a tócsákban a lépés, ahogy alapzajt dolgoz alá gondolataidnak és a szemed előtt futó homályos képeknek, alakzatoknak, kontúroknak, hangulatokak, úgy gazdagszik benned az esőélmény, és magadra hagy gondolataiddal, letisztít, lemos mindent körülötted.
Az ernyő alatt lépdelve a cuppogó esőben eszembe jutnak kezdeti éveim, amikor azt mondták nekem, hogy Amerikában, ha már idejöttem, mindenkoron és minden körülmények között mosolyogni kell. Nem sok időbe tellett megtanulnom, hogy Amerikában minden a felszínről szól. Mi sem ékesebb bizonyítéka ennek, mint ez a feltétlen mosolygás. Ha mosolyogsz, azt mutatod, boldog vagy, és a többi senkit sem érdekel. Téged sem, ha másról van szó. Amerika ez a látszat világ. Egyszer hollywoodi díszletek között bóklásztam, egyik pillanatban New York utcáin voltam, s a másik pillanatban mögé néztem, és csak deszka volt, mögötte állványok, hogy tartsák, és más semmi. Itt vagyunk ebben a világban, ami csupa élethű New York-i utcákból áll, és mögötte semmi sincs. Ha lejár a jelenet, majd szétszedik darabjaira, és semmi nem marad a helyén. Üresek az utcák, üresek a szavak, üresek a bókok, az intézmények, az emberek, semmi mögött nincs semmi. Ott, a deszkákból épült New York-i utcákon bandukolva értettem meg, hogy ez az egész a mi valóságunk, a félrecsúszott amerikai álomé, amelyik maga után rántja a világot, nem mert ezt akarja, hanem, mert a világ akar Amerika Lorelei-i káprázata után a mélybe hullani.
Nem tanultam meg ok nélkül mosolyogni. Ezt felrótták nekem, épp egyik tanítványom, aki kinőtte magát, és felettesem lett anno. Meg kellett találnom a boldogságot ahhoz, hogy mosolyoghassak. A mosoly mögött a boldogság a támasz.
Pontosan tudom az idejét annak, hogy szerelmes lettem az esőbe. Mindig is szerettem ugyan, gyermekkoromban sokszor kiültem a tornácra Mama udvarán, és néztem a nyári zápor nagy buborékait a macskakövek közt flörtölni a jószagú földdel, de a hegyi zivatar félelmetes fekete esője is mindig meghatározó élmény volt, amikor pont azt esett jól érezni, mennyire apró csepp vagyok a természet kezében az ő erejéhez viszonyítva – talán mert akkor is a természetnek drukkoltam inkább, hogy a világgal szemben mindig felül kerekedjen, ma meg már tudom, hogy a természet szenvedhet ugyan veszteségeket, de a csatát végül mindig ő nyeri meg. Mindet.
Az igazi vízválasztó eső ügyben azonban egy interjú volt, az a beszélgetés, amit – akkor már – jóbarátommal, kedvenc színésznőmmel készítettem. Kamaszkorom óta követtem rajongással és csodálattal munkáját, lenyűgözött a kisugárzása, ami úgy áradt az emberre a színpadról, mint nyári reggelen a szépítő napsugár. Kerestem a titkát, mindig kutatom a szép és boldog emberek titkát. Mint említettem már, magam is mindig csak boldog akartam lenni az életben. S ha úgy adódik, szép is, bár sok-sok idő múltán rájöttem, a szépség jön a boldogsággal. A boldog emberek ugyanis szépek. A sors kedves volt velem, jószomszédok, majd barátok is lettünk. Sokszor néztem át vendégeskedni, de főleg jókat beszélgetni és fotókat nézegetni színházról, előadásokról, és ő is meglátogatott.
Emlékszem, korai életem egyik legsötétebb napja volt, barátomat gyászoltam, akit egy autóbaleset vitt el mellőlem egy olyan pillanatban, amikor az volt az érzésem, vele együtt mindenemet elveszítettem, ami akkor nagyon fontos volt. És nem tudtam annál jobban feldolgozni, hogy a sok közös fényképünkkel megtöltött albumokra roskadva zokogtam a szobám padlóján lassanként sötétbe forduló félhomályban, amikor belépett ő az ajtón halk kopogtatást követően. Benyitott, és derengőre felcsavarta a lámpa gombját, ám nem ettől éreztem a fényességet a szobában és magam körül, hanem mert olyan volt, mintha a nap lépett volna be általa. Mintha a színpadon lenne a reflektorok fényében, úgy ragyogott. Mert vannak emberek, akik annyi fényt árasztanak magukból minden helyzetben, hogy a színpad hamis reflektorfényei elsápadnának irígységükben. Csak néhány percet maradt, valahová sietett, csak valamiért felugrott, de jelenléte és a pozitív aura, amit magával hozott, gyógyította a lelkemet.
Interjúinkban is mindig megpróbáltam az éppen aktuális esemény témája mögé kerülni, és mögüle őt kiemelni, és beszéltetni. Így volt ez azon a jubileumi interjún is, ami egy szép élet-évforduló kapcsán adott alkalmat a beszélgetésre – nem mintha alkalmakat kellett volna keresnünk erre. Abban mondta, (ebből a mondatból lett aztán a sajtóban megjelent s talán még valamely archívumokban felkutatható változat címe is): „A legfontosabb minden nap valaminek örülni, annak, ha süt a nap, de annak is, ha esik az eső” És hosszasan beszélgettünk az esőről, interjún kívül, és egyéb titkairól is a boldogságnak. Arról, hogyan kell észrevenni, és kiemelni a mindennapok folyamából az apró szépségeket, ahhoz, hogy összegezve őket időnként tudatosítsuk magunkban, rengeteg szépség vesz körbe életünkben. És ha így van, akkor már önkéntelenül is mosolygunk. Olyan akartam lenni, mint ő, aki ha mosolyog, minden ragyog körülötte. És olyan akartam mindig lenni, mint azok, akiket szeretek. Mindenkiben találtam szeretteim, barátaim közül valami irígylésre méltó szépet, olyasmit, amit szívesen eltanultam volna, eltettem volna magamnak.
Ha kicsit is jó ember lett belőlem, akkor az az otthonról hozott neveltetésem mellett azoknak köszönhető, akiket az életemben szerettem.
– Ebben a nagy szürkeségben meglehetősen szembeötlő a nagy színes esernyőjével – szólított meg egy idősebb hölgy a Central Park ködbe burkolódzott csónakázó tava fölött a hídon.
– Pedig csak azért viselem, hogy védjem a masinámat. Fényképezgetek.
– Én is. Jól elkaptam magát, utólagos engedélyével.
– Ó, remélem, nem rontottam el a képet jelenlétemmel.
– Éppen hogy színt vitt bele. Az ernyője.
Örömmel nyugtáztuk, hogy ebben az esetben senki sem ró fel a másiknak semmit, sőt, apró örömöt is sikerült valaki életébe becsempészni a nagy színes ernyővel a magam boldogságán túl is. És visszatérhettem gondolataimhoz a színes esernyőkről és a színes beszélgetés-ablakokról a laptopom képernyőjén.
Minél többet beszélgetek az emberekkel – legyen az bárki, közeli barát, régi ismerős, akár egy idegen a világ valamelyik másik pontján, egy utas a repülőgép fedélzetén valamelyik járatomon, valaki egy buszon vagy a repülőtéren, legyen izgága és örök elégedetlen millenniál, középkorú vagy épp öreg – mind jobban rádöbbenek, a nagy többségük nem volt annyira szerencsés, hogy ezt a titkot felfedezze magának, a titkot, ami az őszinte mosolyt eredményezi majd, mivel boldogsággal, belső örömmel és gazdagsággal tölti fel az űrt, hogy abból, mint a virág a tavaszi réten, mosoly szökjön szárba. Mindenféle autentikus meg hamis, álságos és valós, fura vagy szenvedélyes boldogságkereséssel szembesültem már a beszélgetések kapcsán, hogy már hályogkovácsként csak nehezen tudom egyikről-másikról eldönteni, melyik kategóriába soroljam, a valósba vagy a hamisba. Mert sokan mindenféle ál módon közelítik meg, tudatosan vagy akár tévedésből a boldogságkeresést. Észrevettem, hogy ha valaki tévedésből is tette, mikor rájön, akkor is ugyanúgy folytatja, de akkor már tudatosan. S nem tudom, érdemes-e ezzel az önámításos bűntudattal élni aztán, bár semmiképp sem szeretnék itt igazságokat osztani, és pálcát sem törni bárki feje fölött is.
Valamilyen rejtélyes oknál fogva sokan kerülik a boldogságot, mintha félnének tőle, vagy talán az esetleges kudarctól tartanak, ami akkor ütne be, ha a boldogságkeresés mégsem járna sikerrel. Érthetetlen, és értetlenül állok, ugyanakkor magatehetetlenül olyanokkal szemben, akik képtelenek a jót felfedezni maguk körül, akik százszorta is inkább megtalálnak minden rosszat, minden lehangolót valamiben, semmint azt a pillanatnyi szépet, ami valahol megcsillan benne. Ezek az emberek ugyanúgy fognak elsétálni a boldogságuk mellett is, ahogy a csillámlás felett is átsiklanak, mert nem tudják, hogy a boldogság is csak egy villanás. A boldogság-pillanat nem több, mint egy lélegzetvételnyi mozzanat. Az, amit mi boldogságnak emlegetünk, az egy folyamat, amelynek van erősödő felfelé ívelő ága, csúcsa és elhalványuló, leszálló ága. Nem szerencsés, aki csak a pillanatért él, mert elveszíti a lényeget, az utat odafelé, és nem fogja értékelni a boldgoságot követő levezető utat sem a hegyről. És mert kímélni akarja önmagát a fájdalomtól, megfosztja magát a boldogságkeresés útjától, és attól, ami leszállóágban ezt követi.
Egy regény kerített hatása alá a hetekben, és betettem a táskámba, hogy bármikor elővegyem, és passzusonként újraolvassam az emberi sorsokon át leszűrt gondolatokat. És ennek legfontosabb tanulsága pont ez: a szenvedés, amit a boldogság-pillanat elmúlása percében érzel hosszan és gyötrően, az vele jár, és nem szabad meggyilkolnod, nem szabad kiölnöd, nem szabad kihasítanod magadból, hogy begyógyítsd hamar a sebeidet. Mert ha minden ilyen boldogság utáni gyötrődést kifaragsz magadból, idejekorán üres leszel, semmi nem marad benned, mert a gyötrődéssel együtt kivágtad azt is, ami oda vezetett, a boldogságkeresés útját s magát, azt a pillanatnyi, tünékeny boldogság-pillanatot is. A fájdalom is épp úgy tied és része a boldogságodnak, mint maga a boldogság. Ha kidobod, mindent dobsz vele együtt, és semmivel sem maradsz, csak a fehér csenddel.
A legtöbb ember azonban eddig nem is jut el, mert eleve kizárja a felvezető utat is, a boldogság-keresésének útját, mert mostanra olyan felgyorsult életmódban óhajtunk élni, hogy mindent azonnal, és mindenféle küzdelmektől és nehézségektől mentesen szeretnénk megkapni és elérni. Viszont a boldogság nem ilyen, nem tűnik csak úgy fel a semmiből, hanem magunknak kell azt megteremtenünk, gerjesztenünk, éltetnünk és életben tartanunk is. Ehelyett szívesebben teszünk úgy, mintha semmi sem lenne.
Pedig úgy élni, mintha semmi sem lenne, és mintha semmit sem éreznénk, az a legnagyobb tékozlás.
Már azt is említettem, hogy a boldogság nem közös vállalkozás. Sokan abban a tévhitben élik az életüket, hogy majd másokban, mások által lelik majd meg legnagyobb boldogságukat. Ezért egész életükben azt keresik, hogyan szolgálhatnak másokat, arra teszik fel életüket, hogy mások életét éljék, abban keressék a boldogulást. És mondom, akinek csak tehetem, hogy hagyd ezt abba, a gyermeked, az anyád, a barátod, a társad és akárki más élete sem nem a te életed. Egy dolgod van: a saját életedet élni. De azt élni. Nem másokban, nem mások által, nem másokon keresztül. Mások mellett lehet – amíg egy irányba visz az utatok tovább, de bárkinek is eltérni saját útjáról, mert valaki más útja eltér tőle, abban a hiszemben, hogy ha majd a másik útját járja, akkor is boldog lesz, vagy akkor lesz igazán boldog, csak átlátszó önámítás.
Mennyi ember jár az esőben! A ködből itt is, ott is felbukkan egy-egy színes esernyő, hogy majd újra elvesszen. Valahol a távolban egy fehér lovaskocsi is átúszik a sűrűsödő ködön, a park lámpái lassan világítani kezdenek derenegve, az esernyő pedig színesre festi a ezt a világot. Világítanak az ernyőn a színek a lámpáktól kölcsönzött fényben, mint a színes beszélgetős ablakok a képernyőn, kereteik közt pergetve életeinket, sorsainkat. Boldogságkereséseinket.
– És te? Ma mitől leszel boldog? – kérdi a másik időzóna késő estéjéből barátom.
– Például attól, ha megtalálom a kis piros világítótornyot a szürke híd tövében. Olvastam róla, egy írónő egyszer mesét is költött „A kis piros világítótorony és nagy szürke híd” címmel. Kilencvenhét éves lesz. Nagyon magányos, az utolsó, aki túlélt Manhattan szigetén a világítótornyok sokszínű népességéből, s talán emiatt rejtőzködő. Csak kevesen tudnak róla, s talán addig jó. Ha sikerül felkutatnom, boldog leszek. Ha felkelsz majd reggel, és meglátod a fényképet itt, a színes beszélő-ablakban, akkor majd tudni fogod, hogy megint volt egy jó napom. És iszom majd egy Veuve Cliquo-t. Champagne! A világ legjobbika. A Csárdáskirálynő is mindig ezt itta…

Forrás: Égből kapott mesék