E. Vilmos, alias Bélyeg Vili, csíkszerdai túratársunk, avagy egy túranapló 1980 aug. 20 – 31. között)

Augusztus 29, tizedik nap

Indulu-u – u –unk! – szólt a havasi kürt rekedt hangján túravezető János, reggel 6 órakor. Fél hétkor már fürgén szedtük a lábunkat Hegyi Sáska felé, mert tudtuk, hogy elég hosszú út vár ránk a Kazán-szorosig, a tervezett orsovai hajóútig és Herkulesfürdőig.
Sáskán egy órakor sikerült buszra szert tenni, miután kiürítettük a helyi piac dinnyefelhozatalát. Kár volt olyan korán kelnünk, mert a reggeli 8 órás busz tömve volt, és nem vett fel. Így egész délelőtt ebben a nyomorult faluban rostokoltunk, ahol a bodega beköltözött a kultúrházba, s minden úgy nézett ki, mintha a haladás elkerülte volna ezt a bányászfalut. Gumitalpú, kötött felsőrészes bocskor, szerb-román cigányok, ez volt bőven. „Spirit gospodăresc”- nyet! (Jellegzetes román mondás, kb. azt jelenti, hogy munkamorál.) Késeink, fokosaink nagy sikert arattak a helyi barompiacon, ahol pitykés mentéjű cigányok és lócsiszárok böllérkedtek. Mindenképpen meg akarták venni fegyvereinket. Ez figyelmeztetés volt számunkra, hogy jobban vigyázzunk holmijainkra.
Délután a förtelmesen koszos oravicai autóbusz állomásról Ómoldova felé utaztunk. Azt hiszem, ez Románia legmocskosabb városa, bár nálunk bőven van, amiben válogatni! Mindenki arról ábrándozott, hogy a Kazán-szorosban legalább 2 órán át pihenünk a hajón, napozunk és gyönyörködünk a tájban. Már a herkulesfürdői napot is elterveztük, ami nagyjából így nézett ki: egész napi strandolás, séta, ismerkedés a patinás fürdőhellyel. Onnan pedig a gyorsvonaton haza, egy brassói átszállással. De nem így történt, mert hirtelen, mintha más planétára cseppentünk volna. Oravica és Ómoldova között minden elsötétült az országúton. Teljes napfogyatkozás állt be 24 óráig!

(Folytatjuk)