Székely-Benczédi Endre versei (2)
Ez az áldott szoba
Ezt a szobát sötéttel áldotta az isten.
A szegleteket csenddel. Mi csak
befészkeltük magunkat éjszakára.
Én téged ölellek. Minket a sötét
a csend s a falak.
Azt hiszem örökkön itt talállak
bár nem kacérkodom az örökléttel
de veled még igen. Nélküled nem
nőhet nappallá a reggel. Hiába
húznám szét a függönyöket.
Az utcaseprő csomagol
A derékfájás nem fér
sem tenyérről a bog
az egyetlen
amit zsebre vághat
a zsírosképű Hold
pénzt nem talált
s méretlen maradt
az utcahossz
csóválja fájó kézfejét
mögötte
napfény lett a kosz
egyébként tiszta
erre mérget is ihatna
de nem itt –
az utcán nem maradhat
hulla.
Szemérem
hatalmas összezárt combok
a dombok nehezen
húzza le róluk a napfény
a ködbugyit szemérmet
takar sokáig az árnyék
harmatos bokrok az árok-
takarók közöttük csak
a langyos déli szél motoz
valami vágyféle csillog egy
aprócska tükrön s illat-
jelekkel üzen a virágcsokor
Esernyős kesergő
(Lírasirató)
Kedvesem képes
egyetlen esernyővel
megölni a lírát.
Napsütésben
árnyékba borítja
vele az arcát,
és kirekeszt.
Borús időben kedvesebb
az esernyő nyele,
mint az én kezem.
Záporban hárman
rohanunk fedél alá:
az esernyő, én,
és a kedvesem.
Villámláskor
szentéllyé válik a szeme,
de nincs időm
imádni őt.
Esernyője pontosan
akkor koppan a betonon,
amikor mennydörög.
A jövevény
Nem tudja még. Aztán képébe
verik a térképet. Anyaga kemény.
A pecsétek felhorzsolják a szemhéját.
Nem lát. Nem is érdemes. Sorsát
meghatározza ez az egyszerű postai
küldemény.
Száját később betömik saját
kenyerével. Adományként.
*
Ha volt fix pont a világegyetemben,
az itt volt. Nincs itt.
Aki jövevény lett, már nem fordíthat
ki semmit a sarkaiból.
Pusztai Péter rajza