E. Vilmos, alias Bélyeg Vili, csíkszerdai túratársunk, avagy egy túranapló 1980 aug. 20 – 31. között)

Augusztus 30, tizenegyedik nap

Zötyögött a tömött autóbusz a döcögős úton. Sivár, szürkére pörkölődött, lapos síkság vett körül. Szenderegtünk a fülledt melegben, de egyszer csak megállítottak. Jegyellenőrzés. Amikor jegyeinket odaadtuk az egyenruhás ellenőröknek, egyenként leszállítottak az autóbuszról, ami nélkülünk indult tovább. A három ellenőrző személy közül úgy látszik, csak egynek volt „szólásszabadsága”, mert a továbbiakban csak ő beszélt, illetve ordibált ránk.
Egy patak hídjánál álltunk, szemben velünk egy kisebb domb magasodott. Cserjés takarta. A híd pilléreinél kétfelől, egy-egy szűk őrbódé állt, a román zászló színeire festve. Ha jól tudom, az ilyen épületeket nevezik „fakabátnak”, mert hát olyan szűkek. Előttük feszes vigyázzban, puskával a vállukon, két katona posztolt. Csak később tudtuk meg a patak nevét, Naidăşnek hívták. Gyanúsan, magyarosan hangzott! Rögtön Nádasnak kereszteltük. Az ellenőrző ponttól lennebb, kb. 2 km-re ömlött bele a Nérába. Szerbia területén születik, de Romániában hal meg.
Aztán kezdődött a vallatás: Honnan jövünk, mondtuk Csíkszeredából. Az meg hol van, Hargita megyében – feleltük. Ungaria? Nem, Románia – de a szakaszvezető, vagy tizedes, mert a katonai rangokat nem ismerem, értetlenül nézett ránk, és újból kezdte az egészet: kik, vagyunk, mik vagyunk és hová megyünk. Mondtuk szabadságunk utolsó napjait töltjük, kirándultunk a Néra-völgyében, Ómoldovára és Herkulesfürdőre szeretnénk menni, mert onnan van a legmegfelelőbb vasúti összeköttetés hazafelé. Erre fel az impertinens tisztecske szidni kezdett, hogy mit keresünk a határzónában engedély nélkül? Mi visszakérdeztük: Milyen határzónában? Valóban nem tudtuk, hogy a szerb-román határral párhuzamosan fut az út, és alig vagyunk tőle 50 méterre!
Végképp begurult és elkérte a buletinjeinket. Na, még csak ez hiányzott! Nem tudta egyikünk nevét sem helyesen kiolvasni, és diadalmasan megállapította: „ungurok” vagyunk. Mondtuk, nem is tagadjuk, de Romániában élünk. Mi ugyan ne hazudjunk neki, mert itt nem élnek magyarok, és mi biztosan Ungáriából jöttünk, és csak azért mondjuk, hogy turisták vagyunk, mert át akarunk szökni Jugoszláviába. (Ott még „kapitalista” Tito uralom volt!) És, hogy nincs mit keresnünk a határzónában. Azt is felrótta, hogy Oravicán a buszmegállóban zónajegyet kellett volna vennünk. Nahát, ez meglepett, mert sem kiírva nem volt sehová a rendelet, sem a kasszírnő nem mondta, hogy a buszjegy mellé még egyéb is szükséges. Amúgy a buszban nem kérték a többi utastól.
Kértük viszont a harcias katonát, engedjen el a következő busszal, de esze ágában sem volt, és sem a jegyeket, sem a személyiket nem adta vissza. Ehelyett azt mondta, üljünk fel egy visszafelé jövő járatra, és takarodjunk vissza Oravicára. Na erre végképp elszakadt a cérnánk. Azt feleltük, nem megyünk, sehová, ha kell, itt alszunk az árok szélén, amíg az igazolványainkat vissza nem adják. És követeltük, hogy jöjjön ide a felettese, hogy azzal tárgyaljunk. Be akart meneteltetni a parancsnokságra, ami kb. 1 km távolságra volt visszafelé, és kemény vezényszavakat harsogott, hogy: Drepţi és Înainte marş! (Vii-gyázz! És Indu-lás!) Erre fel kitört belőlünk a nevetés, és mint egy betanított kórus, röhögtünk rajta egyszerre. Mikor kifogytunk a szuszból, odakiabáltunk neki, hogy: Mit képzel? Mi nem vagyunk katonák, civilek vagyunk, és semmilyen katonai vezényszóra nem vagyunk kötelesek mozdulni. A két kiskatona álmélkodva nézte végig a jelenetet és az arcukon látszott, alig tudják visszatartani kacagásukat. Ekkor már az árok szélén üldögéltünk, pihenj állásba helyezve a hátizsákokat. Aztán fogvatartónk úgy látszik megvilágosodott, mert hirtelen felpattant a nyitott, ponyvás dzsip kormánya mellé, és szó nélkül elhajtott. Két kísérője gyalog indult utána.
A kiskatonákon kitört a felszabadult nevetés. Szóba elegyedtünk velük, bár amint megtudtuk, tilos volt idegenekkel beszélgetniük. De ők megszegve a szabályt, egyből rokonszenvezni kezdtek velünk, mert, amint bevallották, ezt a hajcsárt ők sem állhatták. Mi pedig élelem és ital felől kezdtünk érdeklődni. Ivóvíz sehol nem volt és a mellettünk elrobogó gépkocsik rengeteg port vertek fel a Csau-rendszer „príma minőségű” aszfaltjáról. Rekkenő hőség volt. Kérdeztük a katonákat, honnan lehetne valamiféle iható folyadékot szerezni. Ők meg felvilágosítottak, hogy fél ötkor jön a sörös kocsi, ami, Ómoldovára viszi a Timişoreana sört, és attól majd kapunk.
Hittük is, nem is! Hát valóban úgy volt! Pontosan fél ötkor megjelent egy ponyvás teherautó, dugig megrakva sörös ládákkal. A sofőr megállította kocsiját. A katonák két szóban elmondták, mi történt, és hogy nekünk is sör kell. Semmi gond, felelte fülig érő szájjal amaz, csak hozzunk üres üvegeket. Azt meg honnan – lombozódtunk le. Hát a pikettek (őrbódék) mögötti bozótból, mutatták a katonák. Nem hittem a szememnek! Olyan volt a bokrok alja, mint egy üvegbegyűjtő raktár. Összeszedtünk vagy 50 sörösüveget és teleraktuk velük a ládákat, amelyekből előzőleg kiszedtük a tele üvegeket. A sofőr is megkérdezte, hová valók vagyunk? Mondtuk, Hargita megye, Csíkszereda. Á, á Miercurea Ciuc, felelte ő! Ott dolgoztam, Balánbányán 8 évet – nosztalgiázott. Amikor ki akartuk fizetni a sör árát, nem engedte. Ajándék, mondta, és szorítok maguknak! Ne engedjenek a 48-ból, búcsúzott és ment. Azóta is adósai vagyunk neki 50 üveg sör árával.
De a nap még nem ért véget. Fél óra múlva jött a kenyeres autó, amelyik eladott nekünk 10 kenyeret, aztán egy húsipari duba közeledett. Az is megállt a pikettnél, mert kötelező módon meg kellett állnia. Tőle vettünk 12 darab 64 lejes szalámit! Ez volt a legjobb minőség. Alkonyatkor egy böhöm teherautó igyekezett a Duna melletti bányászvárosba, Ómoldovára. Hosszúkás dinnyével volt tele. Megvámoltuk. Hiába akartuk kifizetni, ez a sofőr sem fogadta el a pénzt! Helyette jóízűen csemegézett a történteken. Mondtuk neki, „hanemegyeb” holnap reggel is itt talál, amikor visszafelé jön, mert addig nem megyünk haza, amíg az aktáinkat vissza nem kapjuk.
De, ami a legjobb volt az egészben, az az volt, amikor a Túramama felcsapott dohányosnak! Ez úgy történt, hogy, mint a cigánytábor, elfoglaltuk a bal oldali parkolót és elkezdtünk borszesz pasztillás kályháinkon vacsorát főzni, ami a szokásos „tocană de legume” (zöldségtokány) és a „costiţă cu fasole boabe” (paszuly füstölt oldalassal) nevezetű konzervek feljavított változataiból állt. Ekkor már sötétedett. Főzzünk puliszkát is, mondta valaki, és elküldtük a Puliszkaséfet egy kisebb üsttel egy távolabb lévő, pataknak nevezett árokhoz vízért. Hozott is! Megfőtt a puliszka és a paszulyfőzelékkel jóízűen bekebeleztük. Közben a mellettünk elsiető személygépkocsisok látván a furcsa társaságot, akik nem cigányok, de mégis, akkor mik; meg-megálltak, és tudakolóztak. Hiába mondtuk, hogy „turist”, nekik nem ilyen elképzeléseik voltak a turistákról. Legtöbbjük külföldi volt, szerbek, görögök, bolgárok, de akadt köztük német is. Ezt az autók rendszámtábláiról olvastuk le. Az aszott, ráncosképű, Túramama tűnt fel nekik a legjobban. Valószínű őt sajnálhatták meg leginkább, gondolván: szegény öregasszony, hogy el van ehezve! (Akkor már az egész Európa tudta, hogy nálunk nincs élelem, és minden jegyre megy, kivéve az olyan iparvidékeket, mint ahol mi voltunk!) Pedig ugyancsak szívós öregasszony volt! Neki nyomtak a kezébe hol néhány márkát, hol egy-egy csomag LM, BT, Marlboro cigarettát, amit először visszautasított, de aztán kitanítottuk, hogy vegye csak el, jó lesz a cigis túratársaknak. És így is volt. Igazán meg lehettünk elégedve! Kalandunkról nem tudósított sem TV, sem rádió, és mégis az ország határain túl jutott a hírünk.
Aztán leterítettük nejlon darabjainkat, rá a hálózsák jött, és megpróbáltunk aludni. Nem igazán lehetett az autók zajától és a portól. Emlékszem, a fejemet is bedugtam a hálózsákba, hogy kevesebb port szívjak be. Közben a katonák bódéiban gyakran csörgött a telefon. Hallottuk, amint a legények felelgetnek, hogy: most esznek, most énekelnek, most lefeküdtek, most csendben vannak stb. De a pattogós kis tiszt nem hitt nekik, és megint megjelent a dzsippel. Megszemlélte táborunkat és megparancsolta, hogy a katonák éjjel is éberen őrködjenek, járják többször körül a tábort, nehogy valaki megszökjön. Tudtuk, most már testőröket is kaptunk, nem veszhetünk el, és nem rabolhat ki senki! Köszönjük neked, Nagy Románia!

(Befejezése következik)